Dilemma – mi van Matával?

Már a januárt tapossuk, megnyílt az átigazolási ablak nevű rettenet: vágyálmok szövődnek, listák íródnak, focis pletykaoldalak látogatódnak, konteók gyártódnak… Talán ismertek már annyira, hogy tudjátok, úgyse fogok szügyig süppedni e mocsárba, hisz én ilyenkor a pániksarkomba visszahúzódva vágom a centit. Van viszont egy ügyünk, amit most önkényesen élesítek és körbejárok, ha már annyi játékost méregetnek és rakosgatnak patikamérlegre ilyenkor. Spanyol matadorunkról lesz szó, akinek két kiváló szezonja után jött egy olyan fél, ami gondolkodóba illik, hogy ejtsen minden Kékvérűt. Juan Mata, mi van veled? Ezt járjuk körbe alább.

Az alaphelyzet ugye az, hogy Mata bőven bizonyított az elmúlt két évadban. Olyannyira, hogy ebben az etapban csapatunk egyik, ha nem legmeghatározóbb játékosa volt. Ennek ellenére még föl sem vette a kispad José seggformáját, már azt susogták bizonyos hangok, hogy újdonsült menedzserünk nem elégedett Matával, illetve bizonyos képességeivel. Mondtuk: azért csaknem igaz már ez. Elindult a szezon, tízesünk nem sokat játszott. Mondtuk: fárasztó előző szezon, Konföderációs Kupa, kisebb sérülés, majdjóleszeaz. Aztán elérkeztünk a gyakorlatilag jelenbe és azt látjuk, hogy Mata nem hogy továbbra sem húzóember, hanem kiegészítő játékos, aki néha azért játszogat, de lassan már csak azért, hogy addig is pihenhessenek a „nagyok”.

Az előállt helyzet számtalan kérdést fölvet: hogy jutottunk idáig? Jól van-e ez így? Ki a hibás? Mi lesz így a kis spanyollal? Nem vagyunk ott se az öltözőben, se az edzéseken, vagyis nem ismerjük a pontos sztorit, csak azt látjuk, hogy Mata nem tudja hozni a korábban megszokott szintet. Mivel nem akarok úgy tenni, mint aki mindent ért az ügyben, illetve nincs most érkezésem százoldalas oknyomozó riportra, igyekszem redukálni a komplexitást a Mata pro-kontrára.

A Mata melletti érvek mindenképp a kettővel feljebbi bekezdés elejével indulnak: spanyolunk megmutatta már az előző két szezonban, hogy meghatározó, konstruktív tagja ő ennek a Chelseanek. Aktív részese volt minden megnyert trófeának (példának ő adta be Drogba és Ivanovics fejére is a sorsdöntő szögleteket a két ominózus fináléban), játékintelligenciájáról szuperlatívuszokban beszélhettünk, meglátásai, passzai, góljai élményszámba mentek. Emellett – és ez nem elhanyagolható – csendes, lojális, tisztelettudó futballista, olyan, aki mellőz mindennemű sztárallűrt és aljas sportszerűtlenséget. Nem lehetett őt nem imádni, s nem meglepő az sem, hogy sok nagycsapatnál értetlenséggel kevert gúnnyal szemlélik dolgaink alakulását, miközben somolyogva sziszegik, hogy „ez a hülye José képes és túlad rajta bagóért”.

Az első két szezonban Mata húzóember volt
Az első két szezonban Mata húzóember volt

Ne kerüljük meg, hogy Mata eddig nem sáfárkodott jól a megnyert játékpercekkel. Bajnoki gólja nincs eddig, mindössze a ligakupában talált be egyszer – halkan teszem hozzá, hogy ennél még a szintén gyakorta mellőzött, kapu előtt ráadásul antitalentumnak számító Mikel is termékenyebb…

Igen ám, de mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Mata művészlélek, nem az az Ivanovics-féle mindenre elszánt ösztönember – ez pedig meghatároz sok mindent. Például azt, hogyha sokszor és kitartóan érzékeltetik vele, hogy nem elég jó, akkor egy idő után valóban nem lesz elég jó. Így működik a Pygmalion-hatás (magyarán az önbeteljesítő jóslat): azzá válsz, amivé mondják, hogy vagy. Ha az ember olyan beállítottságú – amilyennek számomra Juan Mata tűnik –, bőven elég az önbizalom és az önbecsülés aláásásához pár csípős kritika edzésen, néhány kezdőből kimaradás vagy lecserélés, máris beindulhat az öngerjesztő folyamat: görcsössé és bizonytalanná válhat, s a lecseréléstől vagy a mellőzéstől való félelmében rossz döntést hoz (mondjuk lövés helyett passzol), hezitál, kapkod, vagyis akarata ellenére igazolja kritikusait. Másokat csak erősebbé és harcosabbá tesz a kudarc, előtör belőlük a kivagyiságtól túlfűtött dúvad, letépik láncaikat és úgy hallgattatják el kritikusaikat, hogy szimplán a szájukba lépnek. Ezt Matától ne várjuk.

S bár a csapatnak megy nélküle is (a Southampton ellen például jobban, mint vele), azért annyi maradt még az egójából, hogy meghallja azokat a hangokat, amik őt erősítik: jóformán bármelyik élklub összetenné mindkét kezét, hogy soraiban tudja, és nem kell ám büntetnie magát a kispadon, ha máshol boldogan szervezik köré a támadójátékot. A vébészereplés esetleges elmaradásával zsarolók és riogatók mondjuk rosszabb fajták, mint azok a középiskolás tanáraim, akik már tizenegyedikben azon ajvékoltak, hogy „hát mi lesz így az érettségin?!”, de nyilván ez is hat egy játékosra: szem előtt akar lenni, csúcsformába akar kerülni. És itt sem mindegy, ki milyen alkat: van, aki százszor is nekifut, hogy utolsó erejével bizonyítsa be, érdemes a feladatra, míg mások nem vállalják ezt és kedvüket szegik, hitüket vesztik kudarc esetén és igyekeznek menteni a menthetőt. Arról, hogy Mata e tekintetben milyen jellem, még nem foglalnék állást, de remélem, hogy megküzd a helyéért és teljesítményével hallgattatja el és téríti jobb belátásra kritikusait.

No de mint már annyiszor, ezúttal is van az éremnek másik oldala, a mérlegnek meg másik serpenyője. Kezdjük egy már-már közhelyszerű szentimentális alapvetéssel: senki sem lehet nagyobb a klubnál. Vagyis ha a csapatérdek azt kívánja, hogy Mata nélkül álljunk ki, akkor így kell annak lennie és nincs apelláta. Nem Mata miatt, nem Mata ellen, hanem a Chelseaért.

Kissé persze morbidan hangzik, hogy tízesünk csapatfék és a sikerek gátja lenne – nem is gondolom így és Mourinho sem állított soha ilyet (mégjóhogy) – de pont egy honfitársa példája mutatta meg, hogy az elsőre merész vagy akár őrült döntések is lehetnek kifizetődők. Raúlra gondolok, aki még javában nemzete sérthetetlennek vélt futballikonja volt 2008-ban, amikor az akkori szövetségi kapitány (Luis Aragones) nemes egyszerűséggel nem osztott neki meghívót az Eb-keretbe (állítólag a csapategység megszilárdítása érdekében). A történet vége ismert: noha a tulajdonképpen helyére behívott Güiza kis túlzással végigbénázta a tornát, Spanyolország mégis fölért a csúcsra, s azóta megnyerte a 2010-es vébét és a 2012-es Eb-t is, szóval nem kellett különösebben megindokolni Raúl kihagyását és konstans mellőzését Del Bosquének sem.

Közelítő-távolító: mindketten előtérben, csak másképp
Közelítő-távolító: mindketten előtérben, csak másképp

Arról nincsenek információim, hogy Mata lénye destruktív hatással lenne bárkire – nem is nézem ki belőle –, viszont Mourinho vele kapcsolatban tett megjegyzéseire talán hivatkozhatunk. Zenzo kolléga posztjaiban és kommentjeiben is többször summázta már menedzserünk problémáit: José Oscart jobban bele tudja illeszteni az általa alkalmazott játékrendszerbe, így Matával B tervként számol. És a hangsúly itt szerintem a ’számol’-on van.

A lényeg az, hogy a Mourinho által favorizált 4-2-3-1-ben Matának a támadó mögötti hármas középső tagjaként érvényesülnek leginkább az erényei, ám védőmunkája nem elégíti ki az igényeket eléggé ahhoz, hogy a szintén alapvetően itt brillírozó Oscart kiszorítsa. Az, hogy a tizenegyesünk jobban és hatékonyabban védekezik, szerintem nehezen cáfolható, az pedig José döntése és felelőssége, hogy lemond a spanyollal járó plusz fineszről és eleganciáról a brazillal nyert minőségibb letámadásért és a bekkelés segítéséért cserébe.

Mourinho egyébként meglehetősen nyílt kártyákkal játszik, hiszen egyértelműen elmondta, mik azok a szempontok, amik miatt Mata Oscar mögött szerepel az ő rangsorában. Tízesünk ilyenkor – akárcsak hasonló cipőbe kerülő sorstársai – annyit tehet, hogy kijavítja a felrótt hibákat, a fejlődés jegyeit mutatja és a pályán bizonyítja be, hogy többet érdemel. Persze lehet durcizni, kifelé kacsintgatni vagy szabotálni is, de ezek még a liftbe fingásnál és a szandál-zokni kombónál is kevésbé elegáns dolgok.

Hosszú évek óta azért fohászkodunk, hogy legyenek stabil szakmai alapok (értsd: hosszútávon állandó menedzserünk), ne legyen ez az állandó kapkodás és vibrálás. Ehhez Mourinho most ideális alanynak tűnik: kötődik a klubhoz, sikeres a múltja, le akar itt telepedni, a szurkolók imádják – egyszóval őt akartuk. Nem jár neki teljhatalom, de rá kell magunkat bízni, csinálja úgy és azokkal, ahogyan és akikkel akarja. A személyi kérdésekben való döntések sosem szoktak súrlódásmentesen lezajlani – nincs ez másképp akkor sem, ha arról van szó, hogy ki menjen és ki maradjon, illetve ki mennyit játsszon. Vagyis Mourinho és Mata csörtéjében (már ha van) a menedzsert kellene támogatni, bármilyen nehéz is.

Összegezve: a helyzet érzelmileg és szakmailag is komplex. Mata kiváló futballista, aki rengeteget tett már a csapatért, mellőzése nyugtalanító, esetleges távozása pedig sokunknak fájna. Nem szabad azonban megkerülni a csapatérdek kérdését, ami jelenleg igazolja a spanyol mellőzését. A legkiválóbb forgatókönyv persze az lenne, ha Mata visszaverekedné magát a frontvonalban és azzal a játékkal, amit megszoktunk korábban tőle, továbbra is dicsőséges trófeákhoz segítené a Chelseat. Reméljük a legjobbakat, továbbra is Blue Is The Colour!