Written in the stars

Written in the stars, a million miles away, a message to the main, seasons come and go, but I will never change, and I’m on my way. Yeah, I need a change…

 

Lampard nélkül

(by Zenzo)

Tudtuk, hogy egyszer eljön ez a nap. A nap, amikor végre nem lesz edzőkérdés. Van cserébe más. Nincs nyugta a Chelsea-szurkolónak. Mindig készültünk rá egy kicsit lélekben, minden egyes nappal egy picit jobban talán, most mégis ott tartok, tartunk, hogy mindenki kapja be, és ezt csináljuk már vissza! Körülbelül hatvanharmadjára kezdek neki ennek a posztnak, de eddig a bevezető mindig úgy sikerült, mint egy általános iskolai ballagási búcsúbeszéd. Ez sem sokkal jobb, de úgy érzem, jobb már nem is lesz, azaz így marad.

Lampard_legend

A poszt maga sem járt azonban jobban. Elkezdtem így, nekiláttam úgy, aztán egyikkel sem voltam elégedett, mit elégedett, egyenesen szégyelltem, hogy ilyet/olyat írtam. Egyszerűen túl bárgyu, túl bugyuta, itt-ott túl egyszerű, néhol bántóan pongyola, máshol meg szimplán csak kevés. Aztán meginátírtam, meg meginátírtam, de a végeredmény sosem csalt könnyeket a szemembe, hogy na ez igen, hát végremár. Neeem-nem. Rá kellett jönnöm ismét, hogy a szókincs egy dolog, a választékos és bő egy másik, ha valaki tud és képes szabadon, korlátoktól mentesen írni, azaz nem cikkírni, hanem posztolni, az mind szép és jó. Érzéseket szavakba önteni azonban teljesen más. Talán a haragot, a dühöt, a mókát a legegyszerűbb. Jóval nehezebb ügy a boldogság, az öröm. Most azonban ezekről szó sincs. Most az ürességet, a bánatot, az űrt, a hiányt kell megénekelni. Ésbár ez is szerelem valahol, mégsem lehet romantikus rímekbe szedni a sorokat.

Lampard_legend2

Kemény feladat olyan művet alkotni, amellyel méltóképp búcsúztathatnám el nyolcasunkat. Nehéz pár nap alatt olyat írni, ami felér azzal, amit ő jelent, amit ő jelentett a Chelseanek, amit tett ezért a csapatért. Sorolhatnám őket itt végnélkül, stat-százakat, de én nem erre szerződtem. Arra ott a .com, és társai. Nem. Az én dolgom megélni és átadni azt az életérzést, amit a Lampard keltette űr jelent, vagy jelent majd. Kemény feladat. De elfogadom a lehetetlen valószínűségét, mint valós lehetőséget, és megpróbálom.

FUSSBALL - PL, Chelsea vs Arsenal

Frank Lampard volt az egyike azon keveseknek, akik dacoltak az Abra-visionnel: sosem tudtam magamévá tenni azt a szurkolói attitűdöt, amit a Jó Abra hozott – megannyi jó mellett – rontásként a Kék szurkolótáborra: ha gáz van, rúgjuk ki, cseréljük le, igazoljunk újat. Többen itt nem csak edzőt, játékost, hanem a taktikát is igazolnák legszívesebben az esetek többségében, sőt, páran a komplett Barcelonát Pepestől, ma pedig a komplett Bayernt leigazolnák, csak azért, hogy a Kékek ismét mindenhol győzzenek. Ha nem lettek volna kivételek, Cech, Drogba, Terry és Lampard – mert többen nem voltak, akkor Frankyből sem lehetett volna sosem Chelsea-rekorder. Sokszor eszembe jutnak azok a viták, amiket már 2005-2006 környékén arról vívtunk, hogy akkor a(z épp) gyengébben teljesítő Lampardot szabad-e, érdemes-e padra vágni, vagy áruba bocsátani. Pedig tudjuk, hogy karrierje pont ekkor tetőzött – ekkor volt a legjobb formában, és csak azért nem nyerhette meg akkor a nyamvadék aranylabdát, amit akkoriban még nem silányítottak háziversennyé, mert volt egy Ronaldinho, akinek az ösztönös zsenije felül állt a hihetetlen munkabíráson és akaráson.

 Lampard_legend5

Frank Lampard sosem volt csilli-villi sztár. A játéka elvétve volt látványos, cserébe roppant hatékony. Tökéletesen testesítette meg a José-féle játékelméletet: sokszor elnézést kérhetett volna a látványtalan teljesítményéért, de győzni mindig akart és tudott. Ez a győzni akarás tette őt középpályásként Chelsea all-time top góllövővé. Ez a példaértékű hozzáállás, ez a szellemi erőfölény, ez az alázat válik most ki a Chelseaből. Pedig talán ez az, amiben ez az új és fiatal gárda a leginkább lemaradást mutat elődeihez képest. A fogas brazil már rég hazai nők seggén görgette a sörhasát, mikor Lampard még mindig fáradhatatlanul robotolt a Chelseaben.

 Lampard_legend7

A Frank Lampard nélküli Chelsea olyan, mint a Fergusson nélküli Manchester, mint a piroska nélküli farkas, a Schumacher mentes Forma1, a Puskás nélküli Aranycsapat, a Darnyi nélküli magyar olimpiai úszócsapat, a Kásás nélküli vízilabda, a pápa nélküli Vatikán, a korona nélküli király. Létező, mégis elképzelhetetlen. A vér a szívnek, az oxigén a tüdőnek, a gondolat az agynak. Legtöbben vele együtt nőttünk fel Chelsea szurkolónak. Mások miatta lettek Chelsea szurkolóvá. Sokunk nem is látta a Chelseat nélküle. 13 szezon. 13 év. 13 Lampard-évad. Tizenhárom év viszont nem kevés idő. Gondoljatok egy percre bele, mi minden történt veletek az elmúlt tizenhárom év alatt. Iskolák, szerelmek, munkahelyek, karácsonyok, szilveszterek, bulikák, sörök, borok és tömények, jogosítvány, fűtésszezon, rezsicsökkentés, szalmakalap, fűnyírás – nem is elég egy perc, még csak átgondolni sem. 13 év rettenetesen hosszú idő. Ellenben nem csak nekünk, Lampardnak is. Ő sem fiatalodott, és most eljött az idő. Eljött, hogy megnézzük, és megszokjuk, hogy nincs nyolcas a csapatban. Hogy megéljük, milyen a Lampard nélküli Chelsea.

A Lampard nélküli Chelsea olyan, mint az elhagyatott ház. Szomorú, szürke, és magányos.El hotel del salto in Kolumbia Látod rajta, hogy egykor remekül nézhetett ki – mára azonban annyi maradt belőle, hogy pont el lehessen mondani: egykor remekül nézhetett ki. Ablakait por lepi, bent sötétség honol. Hiába tudod, hogy még lehet ugyanolyan jó, lehet még fényes, mint régen, most csak annyit látsz, amennyit a jelen adhat: az enyészetet. Amennyire a múlt jövője ma van, ugyanannyira ez a holnap tegnapja. Nekünk azonban ez is csak egy nap, amin jól lenne túllenni végre. A soha véget nem érő péntek.

vonatsemjarA Lampard nélküli Chelsea olyan, mint egy elhagyatott vasúti sínpár. Romos, mohos, és magányos. Látod rajta, hogy egykor bármit elbírt – mára azonban korhadt és mohás deszkák maradtak csak, a fémpálya meggörbült. A természet visszavette, ami egykor az övé volt, növények nőtték be a nyomvonalat. Az egykor sokatpróbált, nagyforgalmú út most elhagyatott és sivár. Teherbírása megkopott, tartása megbomlott. Ránézésre sem kelti a biztonság látszatát. Új tartóoszlopokkal, alátámasztással, új sínpárral újra járhat rajta a vonat – mégsem lesz soha ugyanaz.

A Lampard nélküli Chelsea olyan, mint egy elhagyatott híd. Rémisztő. Az egyetlen dolog, leszakadthidami eszedbe jut róla, hogy ezt inkább ne. Már ránézésre is. Nem csak az agyad, a szemed is tudja, hogy valami hiányzik. Érzed, hogy akkor sem biztos, hogy rá mernéd tenni a lábad, ha mögötted száz vérszomjas vámpír állna. A tartószerkezet nélküli, romos híd ugyanis nem több, mint remény. Remény arra, hogy talán jó lesz. De az agyad és a szíved azt súgja, ne menj tovább. A hidat, újjá lehet építeni. Az új hídon is biztonsággal át lehet kelni a folyón. Aki viszont megszokta a régit, sosem lesz elég bizodalma az újhoz. És minden reccsenésénél az fog eszébe jutni, hogy a régi még romosan is jobb volt.

coolzoneA Lampard nélküli Chelsea olyan, mint egy elhagyatott vidámpark. Elkeserítő. Látszik rajta, hogy egykor rengeteg örömöt szerzett kicsinek és nagynak, fiatalnak és öregnek. Kellemes nosztalgiával gondolsz vissza a boldog időkre, amit itt töltöttél. Most viszont megrémít a látvány, mert egyszerre csak rádtör a boldog évek emléke, hullámokban, mint a felkorbácsolt tenger, és bár biztos voltál benne, hogy egyszer eljön ez is, most attól félsz, hogy a boldog idők emléke meg fog fakulni, és idővel egyre kevésbé fogsz emlékezni rájuk. És attól valahogy még jobban félsz, hogy a helyére épülő új vidámpark is jó lesz – mert ha jó lesz, ott is jól fogod magad érezni, új boldog éveket, új emlékeket fogsz kapni. Pedig, te emlékezni akarsz.

elhagyottvidampark

 

Nyugalom. Ami egykor jó volt, az nem múlhat el soha. Az emlékek pedig mindig itt lesznek nekünk. Talán több is. José azt mondta: „It’s not the end of Frank Lampard’s career in Chelsea. It’s just a little break.” Én is így gondolom. Viszont addig is, amíg vissza nem térsz: krvára fogsz hiányozni…

 

***   ***   ***

Búcsúzom

 

Hát itt volnánk… Ha ezt a mondatot hallom, óhatatlanul az a kép jelenik meg előttem, amikor a szerencsétlen balfasz srác a sokadik ideális pillanatot megragadva próbálja felfedni érzelmeit a lány előtt, aki amúgy már rég tudja, és szemszikrázása valójában azt jelzi: mondjad már! Na, én most ez a zavart hős szerelmes lennék, aki már elpróbálta a nagy monológot a tükör előtt, rákészült fejben, lejátszotta az összes forgatókönyvet, minden a terv szerint halad, de mégis olyan kusza minden…

Ott voltam az elején, ott voltam a végén, lett légyen szó egy meccsről, egy szezonról, vagy akár az egész chelsea-s karrierről. Mindent láttam, mindent átéltem, de most mégis – talán épp a megannyi impresszió miatt – képtelen vagyok úgy végigvinni a monológot, mint ő azt a kontrát a Bolton ellen 2005-ben.

Mert most el lehetne kezdeni hosszasan sorolni Lamps érdemeit: megdöntött egyéni rekordjait, káprázatos góljait, trófeagyűjteményét… De mind tudjuk, több ő ezeknél. Eggyé vált a Klubbal. Keményen végigmelózta a Chelsea nagy felemelkedését, sőt, egyik legfőbb letéteményese volt ezeknek a sikereknek.

Az egyik legkomolyabb erénye számomra az volt, hogy itt eltöltött ideje alatt gyakorlatilag folyamatosan a csapat rendelkezésére állt. Nem nagyon volt sem sérült, sem eltiltott, s sosem nyújtott annyira gyatra teljesítményt, hogy padoznia kelljen. S még ha csak ennyi lenne… Mert hogy rá sokkal inkább a másik véglet volt jellemző. Vezér volt a pályán, s megkerülhetetlen pont minden edzője szemében.

Ennyi időt eltölteni egy helyen bizony komoly tartásról árulkodik. Érdekes egyébként, hogy a legtöbb, saját csapatával egybeforró játékost (és itt most gondolhatunk Xavitól Gerrardon át De Rossiig sokakra) nem csak az emeli klubikon státuszba, hogy tízen x éve van ott, ahol, hanem minden esetben társulnak hozzá olyan nemes attribútumok, amik példaképpé teszik őt milliók számára. Így volt ez Lamparddal is. Hányszor hallottam már a Chelsea-vel finoman szólva sem szimpatizáló sportbarátoktól, hogy SuperFrank az a játékos, akit még ebből a – elmondásaik alapján antipatikus/zsoldos/futballgyilkos – Chelseaből is minden további nélkül tisztelni tudnak. Ezt pedig nem lehet tanulni és nem lehet színlelni sem. Benne megvoltak azok az utánozhatatlan alapértékek, amiket így, egyben nem találsz meg jóformán senki másban rajta kívül. Úgyhogy tátongó űrt fog maga mögött hagyni, de erre csak akkor döbbenünk majd rá, amikor tényleg realizáljuk a hiányát.

És ebben rejlik az ő igazi nagysága. Tiszteletet, elismerést, csodálatot és megbecsülést váltott ki mind a személye, mind a játéka mindazokból, akik kicsit is ismerték. A sikert és a kudarcot egyaránt méltósággal viselte, pályafutását nem jellemezte se gőgös arrogancia, se flegma gólöröm, se alattomos szabálytalanság, se minősíthetetlen hangnemű nyilatkozat. Ésszel és szívvel játszotta ezt a csodálatos játékot, tizenhárom éven át a világ legfaszább klubcsapatában. Itt eltöltött ideje alatt mindent megnyert… velünk? Nekünk? Nem tudom, melyik illik inkább ide.

Csak azt tudom, hogy hihetetlenül büszke vagyok arra, hogy egy ilyen kivételes fickó volt imádott csapatom egyik legfőbb zászlóvivője. Hiányozni fog minden, amit imádtam és tiszteltem benne: karakteres labdaátvételei, eleganciája, méltósága, lojalitása. Csupa olyan érték kvintesszenciája, amiért Aranylabda ugyan nem jár, de a magamfajta srácot őszinte tiszteletre bír. Szívből kívánom neki, hogy sose felejtse el azt a sok szépet és jót, amit adott, illetve kapott!

Őszinte tisztelettel,

WudigessBoi

***   ***   ***

 A végére pedig egy párszavas kérdezz-felelek:

1.) Ha egy szóban kellene megfogalmaznod, mi fog leginkább hiányozni Lampard kapcsán?
Zenzo: azt hiszem az állandóság. 
Wudigessboi: Maga az utánozhatatlan karaktere.
2.) Visszavonatnád-e a nyolcas mezt?
Zenzo: nem tudom. Ha Zola huszonötösével nem tettük meg, akkor talán a nyolcas is maradhat. Más kérdés, hogy a 25-öst sem adták ki azóta senkinek. Viszont, ha mindig így tennénk, lassan nem maradna szám az érkezőknek. Inkább azt kérem, hogy csak olyannak adják oda, aki kiérdemli.
Wudigessboi: Mivel ennek nincs külön hagyománya, ezért nem. De mivel ezt a Klub történetének egyik legkiválóbb futballistája viselte utoljára, fontos lenne, hogy minden későbbi örökös méltó legyen eme páratlan örökség képviseletére.
3.) Hülye kérdés, de ilyenkor csak ilyet lehet kérdezni: melyik Lampard gólra emlékszel legszívesebben, melyik az, amelyik tízből hatszor beugrik, ha Lampard-gólról kérdeznek?
Zenzo: egyet nem tudom mondani. Három ilyen van. Az egyik a Barca ellen lőtt nullszöges. A másik az Everton elleni 2009-es FA-Kupa döntő győztes találata. A harmadik szintén az Evertonnak vert bombája a 06/07-es szezonból, egy idegenbeli 3-2-es meccsen. 
Wudigessboi: Szép, fontos és lampardos is akadt jó néhány, szóval bőséges a választék. Érzelmi okokból talán az ominózus Pool elleni tizit emelném ki, ott egyszer s mindenkorra bebizonyosodott: egy család vagyunk.
4.) Lampard mindent elért, amit a Chelseaben elérhetett. Lampard mindent elért, amit a Chelseaben elérhetett?
Zenzo: amit játékosként el lehet érni, azt legnagyobbrészt igen. Nem hiszem, hogy benne komoly hiányérzetet kelt az Európai Szuperkupa vagy az aranylabda hiánya. Minden mást megnyert. Szóval igen, asszem’ igen.
Wudigessboi: Azt gondolom, igen. Egyénileg és a csapattal is páratlan dolgokat ért el, nem mindennapi rekordokat döntött meg, még felsorolni is nehéz, mi minden fűződik a nevéhez. Az utóbbi néhány évet már jól kiérdemelt klublegenda státuszban töltötte nálunk, s természetesen rá is szolgált minderre.
5.) Összetett ötödik: te itt tartottad volna még őt? Kit látnál a helyén szívesen és ki lehet reálisan? Ki lenne az, aki esetében előbb raknád a satuba a balkezed?
Zenzo: Igen, én egy évre mindenképp, ami nem jelenti azt, hogy az lett volna a helyes. Azt hiszem, én még akkor is plusszegyéveznék itt, ha már csak járókerettel tudna labdába rúgni. Legszívesebben a 24 éves Lampardot. Reálisan valaki annyira újat, akit még ráérek szeretni vagy utálni. Bár igazán reálisan nézve a Lampard, Ballack, Gerrard, Xabi féle középpályások kora lejárt. Talán jobb is. Ebből következik, hogy az utolsó kérdésre n+1 választ tudok adni. 
Wudigessboi: Igen, egy jó év még volt benne. Meg amúgy is: szerintem ildomos lett volna a távozását idejében tálalni, mert most picit úgy tűnik, mintha az döntött volna, hogy nem jött ki az eccpecckimehecc. Nem az a megkerülhetetlen alappillér, mint volt pár éve, de egy hihetetlen példakép, akire fölnéz az öltöző, aki eleganciát visz a játékba és aki a régi jó Chelsea egyik utolsó mohikánja. Tipikusan az a játékos, akivel olyan dolgok távoznak, amiket nem pótolhat senki, szóval nekem még elég korai az, hogy bárkit is a helyébe képzeljek. Frank Lampard nincs nekünk többé és ezt még szokni kell.
5+1.) Ha már távozott, akkor inkább elnéznéd még levezetni valahol vagy most már visszavonulás?
Zenzo: A szívem azt mondja, sokkal könnyebb lenne, ha már csak a stúdióban látnám öltönyben, mint pályán játszani bárhol. 
Wudigessboi: Az ideális forgatókönyv az lett volna, hogy bejelenti a visszavonulását, mi meg könnyes szemekkel nézzük végig, amíg legálázza azt a pár meccset, ami hátra van a szezonból. Sajnos nem így történt, ebben bizonyára mindkét fél érintett. Én a magam részéről önző módon azt kívánom, eddig és ne tovább, ne menjen máshová. Akasszanak még egy aranyérmet a nyakába július 13-án, aztán várja hátradőlve a lovaggá ütését…
Lampard_legend6