Szenvedélybeteg

chelsea-fc-flag-wallpaperEz ismét egy olyan poszt, ami íródik már egy ideje, és ki tudja, hol a vége, vagy a kilövés napja. Ismét egy elvontabb témával jelentkezem, rövid utazást teszünk a függőségek birodalmába.

A posztot alapvetőleg az az előállt helyzet – vagy nevezzük ténynek – adta, hogy aktív blogger létszámunk folyamatosan csökken, s bár szinte a kezdetektől fogva nagy volt a fluktuáció, jó ideje erőteljesen csökkenő trendvonal rajzolható fel az LR koordináta rendszerébe.

Mi itt mindannyian – titeket is beleértve – egyazon dolog miatt vagyunk jelen, tágabb értelemben véve a sport, azon belül a futball, szűkebb értelemben pedig a Chelsea iránti rajongásunk okán. Egy páran egy idő után fogtuk a kínálkozó lehetőséget, írni kezdtünk róla, ti pedig megragadtátok a kínálkozó lehetőséget, és vannak újabbak és régebbiek, de az olvasóink lettetek, hála Imhotepnek. Összeköt bennünket a rajongás, a szenvedély. Hiszen, gyakran írjuk le a klub, a Chelsea kapcsán, hogy “örökre”, meg hogy “szerelem”, azaz szenvedélyről beszélünk. Mennyi azonban az egészséges szenvedély az életünkben? Létezik-e határvonal jó és rossz mérték között? Drog-e számunkra a Chelsea, szenvedélyünk tárgya? Szenvedélybetegség vagy függőség?

Chelsea fans wave flags ahead of the UEF

A kérdések megválaszolásához kell némi háttérismeret is persze, ezt felvonultatom én, a többit viszont, lévén egyénenként és korszakonként változó, ki-ki magának kell, hogy kitalálja.

go mad
go mad

Hogy belelássunk némileg a háttérbe, és elkezdjük kielemezni – akár magunkat, onnan kell kezdenünk a dolgok szemlélését, hogy tudnunk kell, alapjában kétféle szenvedélyről beszélünk: harmonikus és kényszeres szenvedélyről. A szenvedély a pszichológiában arra utal, amikor valaki igen erős késztetést érez, és nagyon sok időt fordít valamilyen tevékenység végzésére, lényegében a fokozott és intenzív érdeklődés a jelentős hajtóerő; szenvedélyesnek pedig – eltérően a többnyire Harlequin töltettől – azt a személyt nevezzük, aki hajlamot mutat az ilyen jellegű bevonódásra.

vannak fiatalok
vannak fiatalok

Kényszeres szenvedélyről akkor beszélünk, ha a személy kiszolgáltatottja a vágyának, hogy a szóban forgó tevékenységre fordítsa az idejét, és valójában ebbéli kiszolgáltatottságát nem képes kontroll alatt tartani (még akkor sem, ha ideig-óráig azt hiszi, hogy igen). Értelemszerűen harmonikus szenvedély esetén a kontroll a kezünkben marad. Ergo, egyszerűbben fogalmazva a kérdés valójában az, hogy a Chelsea körül forog az élet, és mindent alárendelünk ennek, avagy fordítva, a rajongásunk nem szorít ki más területeket a fontossági sorrendben életünkből. Ezáltal a kényszeres szenvedély lerombolja, a pozitív szenvedély erősíti a személyiséget.

A pozitív szenvedély mindig együtt jár azzal, hogy szeretjük szenvedélyünk tárgyát, és

vannak idősebbek
vannak idősebbek

értékesnek gondoljuk, nagyra értékeljük a szóban forgó tevékenységet. A kényszeres szenvedélyről ez nem mondható el. Ez esetben egyszerűen függünk valamitől. Ugyan mi most a szurkolásunkról beszélgetünk, s ilyentén néha nehéz értelmezni ezeket a gondolatokat, de gondoljunk közben egyszerűbb példákra, gyakoribb példákra, hiszen még a leghétköznapibb dolgokban, ételben vagy akár borban is lehetséges örömet lelni, ezáltal kialakulhat a szenvedély, valószínűleg mindannyian ismerünk egy-egy kényszeres evőt vagy alkoholistát, fontos azonban látni, hogy a sok cselekvés (legyen az akár zenehallgatás, olvasás vagy evés) a legtöbb ember számára élvezetes tevékenység, de nem jelent számára valódi, személyiséget építő (avagy romboló) örömforrást.

A szenvedélybetegség egyik kulcsmomentuma a sóvárgás, amely még a szakemberek számára is nehezen megragadható jelenség. A sóvárgást függőséget okozó szer által kiváltott, idegrendszeri alapú állapotnak tartjuk, amit a szenvedélybeteg úgy kezel, hogy újra él a függőséget okozó szerrel vagy újra végrehajtja a számára addiktív cselekvést. Ugyanakkor a sóvárgás az a meghatározó érzés, ami a függőségtől szenvedők életét áthatja.

vannak csúnyák
vannak csúnyák

Mindazonáltal, változnak az idők, mi még függőségről beszélünk, s fentebb is említettem párszor e kifejezést, mára annyiban módosult a dolog, hogy a “használat zavara” kifejezés a megfelelő erre az állapotra a pszichológiában. A függőség szó hétköznapi, sokat használt kifejezés, s olyannyira elterjedt a napi szóhasználatban, hogy lépten-nyomon ráaggatjuk mindenre és mindenkire. Sok esetben éppen a gyakori használat az, ami elvette a szó élét, elvégre itt betegségről beszélünk. A függőség, mint betegség az, amikor az adott viselkedés ártalmas ránk vagy a környezetünkre nézve (legyen szó akár fizikai, vagy viselkedésbeli ártalomról, anyagi bizonytalanság, egészség, nem megfelelő munka vagy tanulmányi teljesítmény, stb). Viszont valóban beteg-e a szenvedélybeteg? Az új szóhasználatnak két üzenete van: az egyik, hogy ezekben a betegségekben (drogfüggő, alkoholfüggő, szerencsejáték-függő, stb) nem a függőség a kulcsjellemző, hanem a nem megfelelő, ártalmas használat. Ily módon ma már nem szerencsejáték-függőkről beszélünk, hanem a szerencsejáték-használat zavaráról. Az ártalmas használatot pedig olyan konkrét tünetek jelzik, mint a kontrollvesztés a használat mértéke fölött, a szerhasználattal felhagyó kísérletek sikertelensége, a sóvárgás, a hatás csökkenése miatt egyre növekvő igény, megvonási tünetek kialakulása, családi kapcsolatok sérülése, stb. A másik, hogy a szerhasználat zavara kifejezés jól tükrözi, hogy nem maga a használat ténye, hanem annak minősége és következménye dönti el, problémáról beszélünk-e vagy sem. Maradva a szerencsejátékos példánál (ami számunkra azért lényeges, mert itt sincs jelen semmilyen kémiai szer, mint az alkohol vagy a drog esetében – maga a jelenség a meghatározó) senki sem gondolja, még józan paraszti felfogással sem, hogy a lottózó tömegek kezelésre szorulnának, pedig sokan heti szinten évek óta játszanak, és megint más kategória az uzsorakölcsönre a pókergépbe pénzt diktáló szerencsejátékos.

Gondolom senki sem vonja kétségbe, hogy a futballszurkolás ugyanígy a tömegek ópiuma.

vannak szépek
vannak szépek

Szerencsés esetben úgy gondolom, a felnőtté válás része a legtöbb ember számára a valamilyen sport iránti szeretet, és a szurkolás ténye. Ez pedig független a labda méretétől vagy alakjától, illetőleg meglététől, de még a földrajztól is. Ideális esetben ez a kisgyermekkorban elkezdődő folyamat végigkísér egészen a fiatal felnőtt korig, közben részint akár (és szinte biztosan) kényszeres szakaszokkal, ám szerény véleményem szerint ez a felnőtté válással kb egy időben harmonikus szenvedéllyé silányul, vagy akár (időszakosan) szinte semmissé lesz. A kora gyermekkorban a jelen generációk számára, eltérően a nem is olyan régi, ám századokon át kitartó olyan összekovácsolódásoktól, mint a harc, katonaság, és társai, a mai, lényegében békésnek tekinthető társadalmakban is szükséges, így utat tör magának a csoportosulás, az együvé tartozás élményének megismerése, s az erre való törekvés. A család, mint kicsiny kommuna után az emberi értelem másra és többre vágyik, keresi a magával rokon értékű megjelenéseket, legyen az hajszín, zenekedvelés, vagy egy focicsapatnak való szurkolás. A helyzet, amikor már nem fizikailag, de működik a csoportszintű rivalizálás, ami az egészséges személyiségfejlődés szerves része. Ezt erőteljesebbé teszi, hogy a legtöbben ki is próbálják magukat az adott sportban. Ettől azonban függetlenül a szurkolás csúcsa is a kamaszkorral érik meg, mikor az ember egyébként is tele van világmegváltó érzésekkel, ötletekkel, erőtől duzzad, minden értelemben, és a világot hajtaná igába, hiszen túlteng benne az energia.

Chelsea+v+IndonesiEbben a korszakban a legaktívabb a futballszurkolás is. Egy csapatnak szurkolva, a tulajdonságaikat birtokolva sokkal egyszerűbb legyőzni egy adott országot, Európát, a világot, mint képességeinken felüli érdemjegyeket szerezni, képességeinket meghaladó tetteket elérni. Ez megadja a győzteseknek járó élményt, és közben a hozzáértőknek a hurrá-élményt, az én megmondtam élményt, amikor az ember a saját igazát mások által elismertté téve kíván magának tisztelet szerezni.

Ahogyan aztán ezek az energiák más irányultságot vesznek, az ember becsülettel rabigába hajtja a fejét a kapitalizmus (vagy bármilyen más izmus) keretében, az ekkorra az ifjonti hév csillapodásával harmonikussá szelídülő szenvedély is átadja a fő helyet a társadalomnak való megfelelés, a pénzkereset, megélhetés, egzisztenciateremtés tevékenységének. És bizony jöhetnek – és jönnek is – olyan élethelyzetek, amikor ezt a szenvedélyt kicsit fel kell rakni a polcra a kamrában, hagy hűljön, mert most mást főzünk. Nekem is, nálam is volt ilyen korszakchelsea-nagel, volt, mikor a körülmények hozták (családi ügy), s volt, mikor magam választottam (FSW kinevezése). Vannak ellenben olyan helyzetek, amik újra aktiválják ezeket az érzéseket. Nem hiszem, hogy furamód, számomra ilyen volt José Mourinho újbóli kinevezése. A szurkolás maga érzelemalapú, de összességében elvek mentén szemléljük, és hülyén hangzik vagy sem, néha közelebb áll érzelmileg egy Pool vagy Arsenal szurker, szenvedélyünk tárgya ettől még nem változik, hiszen az elvi vonalainkon, a kereteinken nehezen lépünk túl – hiszen azért állítottuk őket.Chelsea girl

Nos, valami ilyesféle helyzetben van most a szerzőgárda, amikor a harmonikus szenvedély felett illetve mellett a család, a munka, és más, időfoglaló faktorok veszik át a vezető szerepeket. Viszont, míg a fociban ha valaki elveszti a szenvedélyét, a legritkább esetben szerzi azt vissza, addig a blogolásban igen könnyű visszaszerezni azt.

Ezzel nem azt akarom mondani burkoltan, hogy abbahagyjuk – persze lehet ez lesz a vége. Csak azt illetve annyit, hogy minden átalakul, a szurkolásunk is, a rajongásunk is, a blogolásunk is. A köztetek vénebben is biztosan bólogatnak most a képernyő előtt, nem lehet ugyanazzal az ifjonti hévvel drukkolni évek múltán. Ami nem rosszabb, csak másabb. Lehet aztán, aki ellenkezik, hogy hát dehogynem, de ő meg magát is becsapja, így még a szabályt erősítő kivételnek sem lehet mondani. Én magam ide s tova 11. éve ontom a Chelsea kapcsán az okosságaimat az éterbe. Ez nagyjából véve a Chelsea harmadik generációja, amit lekövetek. Mostani önmagamhoz viszonyítva kis hülye cikkíróként kezdtem, mostanra meg nagy hülye blogger lett belőlem. Csinálom, amíg a kedv tart, csinálom, amíg van rá energia. Csináljuk, egy darabig még biztosan. De aztán lehet, hogy mi az első Abra éra prófétái voltunk, a másodikhoz pedig már mások dukálnak – nem tudom. A kötődés tényleg egy életre szól. A Chelseaben az a jó, hogy megvár. Mindig ott lesz neked. 1 hét, 1 hónap, 3 szezon kihagyás után is. It’s in blood. Once a blue, forever blue.

Forever-Blue-Chelsea

Chelsea+fan