Az Abramovics-éra 15 legfájóbb távozója

Javában forr a nyár, mi meg itt szikkadunk két szezon közt félúton. Ilyenkor a csapat körüli történések sem annyira intenzívek, hogy enyhítsék szomjunkat, de az átigazolási ablak félig-meddig nyitva van (és a felkészülési meccsek már vannak), úgyhogy némi hűsítő szellő azért belengi a légteret. Adja magát tehát a téma, ám én ezúttal nem a jövőbe tekintek, hanem a múltba révedek majd. Górcső alá veszem az utóbbi bő tíz év legfájóbb eligazolóit. Személyes rangsor következik alább.

Előre vetítem, hogy a lista – mint ahogy fentebb említettem – szükségszerűen szubjektív: értem ez alatt a sorrend felállítását éppúgy, mint azt, hogy ki van rajta és ki nincs. No persze nem kell totális szerzői önkényre gondolni, csupán arra, hogy szempont volt a nálunk eltöltött idő, a sikerekben betöltött szerep, az érte kapott pénz, a játékos formája és a távozáskor benne rejlő potenciál.

(15.) Nicolas Anelka

Furcsa szerzet a francia, hiszen azok közé tartozik, akikre illik a futballkurva kifejezés, mégis, nálunk kifejezetten viharmentesen hozta le a maga idejét. Négy szezont (pontosabban három teljeset és két felet – 2008 telétől 2012 teléig) töltött nálunk, ez idő alatt jutott belőle jó és rossz is. Néha előjött belőle az elegáns zseni, jegyzett jó néhány pompás és/vagy fontos találatot, még gólkirály is lett, ugyanakkor nem ritkán ő volt az alibikirályság, illetve a flegmaság tankönyvi illusztrációja. Az árán csak pár milliót buktunk (15-ért vettük, 12-ért adtuk el), de az adás és a vétel közt eltelt időt figyelembe véve nyugodtan kijelenthető, hogy nem kötöttünk rossz üzletet.

(14.) Michael Ballack

A Klub történetének legjobb és legsikeresebb német játékosa négy szezont töltött nálunk. 2006-ban – még a vébé előtt – ingyen happoltuk el a Bayerntől az akkoriban még karrierje csúcsán járó Ballackot, akivel Mourinho tovább fokozhatta a középpályánk fizikai fölényét. A legkomolyabb dilemma vele kapcsolatban az volt, hogy fog megférni Lampard mellett (persze volt még ott némi mezszám-mizéria is), ami így utólag visszagondolva szerencsére nem járt annyi zűrrel. Játékát abszolút profizmus jellemezte: keményen dolgozott a pályán, nagy küzdő volt. Veszélyes volt fejjel, távolról és pontrúgásból is, emellett védőmunkáját is dicsérni lehetett. Utolsó meccsén sajnos üröm is vegyült az örömbe: a Portsmouth ellen megnyert kupadöntőn Boateng olyan csúnyán lerúgta, hogy le kellett cserélni, így a kupát is csak bicegve tudta átvenni a duplázós szezon végén (ráadásul úgy lesérült, hogy a dél-afrikai vébét is ki kellett hagynia). Ahogy ingyen jött, ingyen is távozott, de többek között az ő hiányában Ancelotti már közel sem tudott olyan eredményes következő szezont futni, mint vele.

Harcos stílusa miatt Ballack népszerű volt a Bridge-en

(13.) Ricardo Carvalho

A portugál középső védőt Mourinho hozta magával a Portóból: árát (25,5 millió font) a sikeres 2004-es Eb és a megnyert BL is jócskán felsrófolta. Alapvetően ő volt Terry párja a védelem tengelyében, de eleinte Gallasszal, majd később Alex-szel azért időnként meg kellett küzdenie a helyéért. Bár nem volt akkora kolosszus, mint a legtöbb angol belsővédő, mégis gyorsan akklimatizálódott, kiválóan fejelt, továbbá bátran vállalt kétes kimenetelű szerelési kísérleteket is. Labdabiztosság és elegancia is jellemezte Carvalho játékát, s nem mellesleg időnként elől is a csapat hasznára vált. Utolsó éveiben már érződött némiképp a formahanyatlása (lassabb és pontatlanabb lett), ettől függetlenül ő is kivette a részét a 2010-es duplázásból. 2010-ben a Real Madridba távozott Mourinho hívására méltányosnak mondható 6,7 millió font ellenében – s bár mint a mellékelt ábra mutatja, buktunk az árán, az itt mutatott teljesítménye miatt egyáltalán nem érzem őt veszteséges vételnek.

(12.) Eidur Gudjohnsen

A szőke izlandi 2000 és 2006 között volt a Chelsea játékosa, s bizony termékeny hat év volt ez. A Boltontól 4 millió fontért igazolt Gudjohsen legfőbb erényeinek alázata, munkabírása és sokoldalúsága bizonyult: keményen hajtott mindig is attól függetlenül, hogy milyen poszton játszatták (centerként, a csatár mögött vagy épp szélen), s nem derogált neki a kispad sem. Fontos és szépségdíjas gólból egyaránt köthető hozzá jó pár, én előbbiből a MU elleni találatát emelném ki Mourinho első meccsén, utóbbiból pedig a Leeds elleni ollózását. A vége felé már nem volt alapember, „csupán” minőségi csere, illetve kiegészítő ember, mégis – vagy épp ezért – fájt a távozása.

(11.) David Luiz

Mint ismeretes, a 27 éves brazil ezen a nyáron váltott klubot: három és fél szezon után a PSG-ben folytatja. Igazi közönségkedvencnek számító csupaszív mókamester igazi bohém srác volt, s tulajdonképpen ebből adódott a legtöbb problémája nálunk is. Ezen a vébén is bizonyítja, hogy kiváló adottságai vannak, s képes a klasszisteljesítményre, ám flegmasága és helyenkénti fegyelmezetlensége okkal űzte nálunk egyre gyakrabban a kispadra. Távozása persze így is fáj, hiszen nyilván mind őrzünk szép emlékeket góljairól, tisztázásairól és nagy alakításairól, ugyanakkor enyhíti fájdalmunkat busás vételára és a tény, hogy idén már alapvetően nélküle léptünk pályára.

David Luiz egyik legemlékezetesebb mozdulata Kékben
David Luiz egyik legemlékezetesebb mozdulata

(10.) Arjen Robben

20 évesen igazoltuk le a jól sikerült 2004-es Eb-je után a holland szélsőt, aki három szezon erejéig viselte a Kék mezt. A háromból talán a debütáló szezonja sikerült a legjobban, de különböző okokból kifolyólag sem ebben, sem a másik két szezonjában nem tudott stabilan jól teljesíteni, így nem válhatott megkerülhetetlen alapemberré. Gyorsasága, elszántsága és kiváló cselező készsége azért sok szép gólhoz hozzásegítette őt vagy csapattársait. Játékának két legfőbb hátulütője önzősége és sérülékenysége volt. Sajnos a kettő már elég adalék volt ahhoz, hogy elfogadjuk a Real Madrid ajánlatát és – igaz szép haszonnal, hiszen 12 millió fontos vételárának dupláját fizetették ki a spanyolok – túladjuk a már akkor is szép jövő előtt álló Robbenen (aki már nálunk is ilyeneket művelt). S bár a Királyi Gárdánál ő és a holland kontingens többi tagja (van der Vaart, Sneider, Huntelaar, Drenthe) sem tudta maradéktalanul megszolgálni a bizalmat (az egyetlen kivétel talán van Nistelrooy volt), 2009-es Münchenbe igazolása óta nagyszerűen teljesít és bizonyítja, kivételes képességű játékos.

(9.) Marcel Desailly

Amikor leigazoltuk ’98-ban friss világbajnokként, korának egyik legjobb belső védőjeként tartották számon a ghánai születésű franciát. Kiváló fizikum, elnyűhetetlenség és elegancia jellemezte, kegyetlen nehéz volt átjátszani. Igazi vezér volt, nagyszerűen szervezte a védelmet: mi sem bizonyítja ez jobban, mint a tény, hogy tulajdonképpen ő tekinthető John Terry legfőbb mentorának. Nem volt éppenséggel nagy gólzsák (2 találat fölé sosem ment), de a Liverpool elleni fejese a 2002-2003-as szezon utolsó fordulójában életmentő volt a BL-indulás kiharcolása szempontjából. Öt kiváló és egy utolsó, már felejthetőbb szezont töltött nálunk a francia kiválóság, aki 2004-ben távozott Katarba levezetni.

Határozottság, keménység, elegancia
Határozottság, keménység, elegancia

(8.) Claude Makelele

2003 nyarán, közel 17 millió font ellenében került hozzánk a Real Madridtól a francia labdaszerző középpályás, akit Ranieri egyértelműen a csapat motorjának szánt. Makelele tipikus láthatatlan zongoracipelő volt: hihetetlen munkát végzett, rengeteg akciót akasztott meg egymaga, így cserébe a támadószekció tagjai sokkal többet mehettek előre, s kapacitásuk kis részét kellett védekezésre fordítaniuk. Alacsony termetéből adódó hátrányait szívóssággal és remek helyezkedéssel pótolta. Nem véletlen tehát, hogy az ekkortájt módszeresen orrnehéz Realnál is verték a fejüket a falba az illetékesek, ugyanis ez az ember tényleg hasznosabb annál, mint amennyire a külső szemlélők gondolnák. 2008-ban, 35 évesen hagyta el a Stamford Bridge-et és talán nem túlzás azt állítani, hogy azóta se akadt senki, aki méltó módon vitte volna tovább az örökségét.

(7.) Jimmy Floyd Hasselbaink

Négy szezonjából mindössze az utolsó, 2003-2004-es esett bele az Abramovics-érába, s nyugodtan mondhatjuk, sajnos ő is a nagy csapatépítés áldozata lett. Pedig nagy reményekkel, akkori klubrekordért (15 millió font) érkezett az Atlético Madridtól a holland kiválóság, de így is kiváló vásárt csináltunk vele, ugyanis első két szezonjában ontotta a gólokat. Egy alkalommal a Coventrynek négyet lőtt a bajnokin, de mégsem ez, hanem a 2001-2002-es kiírásban a Tottenham elleni hazai fellépése volt a legemlékezetesebb (klasszikus mesterhármast szerzett, ráadásul egyet jobbal, egyet fejjel, egyet pedig ballal!). Gyors és szemfüles csatár volt, olyan, akinek nem derogál magának kialakítani a helyzeteket. Remek párost alkottak Gudjohnsennel, ám miután egyre több támadót igazoltak a fejükre (Mutu, Crespo…), fájó szívvel, de távozott 2004 nyarán. A Charlton játékosaként betalált ellenünk 2006-ban, de gólját nem ünnepelte – és hogy ez mennyire nem alap, arról kérdezzétek Poyet vagy Gallas urakat…

Jellegzetes gólöröm
Jellegzetes gólöröm

(6.) Daniel Sturridge

Sturridge megosztó személyiség volt nálunk töltött ideje alatt és azóta is. Adott egyrészt egy tehetséges srác, aki gyors, technikás és ambiciózus, másfelől viszont szertelen és önző. Mindig is jellemezte egyfajta becsvágy, nem ijedt meg a feladattól, meg akarta mutatni, mire képes. A csatárdömping miatt nálunk nem volt stabil helye, ráadásul még Torrest is rászervezték, illetve indokolatlanul preferálták helyette. A kölcsönbeadást és a padozást megelégelve átkérette magát Liverpoolba: bár anyagilag nyertünk az üzleten, Rodgers alatt Sturridge úgy kivirágzott, hogy ezt látva utólag a vételárának a dupláját is röhögve kicsengették volna a Vörösök. S bár a régi rossz reflexek nem tűntek el belőle teljesen, azért a legutóbbi szezonban látszott, van az a rendszer, amibe csodásan beleillik, ráadásul még passzolni sem derogál neki – nálunk meg eközben…

(5.) Juan Mata

Villas-Boas kevés jó döntésének egyik, ha nem legjobbja volt Mata leigazolása. Egykori tízesünk ugyanis annyira bevált, hogy első és második idényében is a csapat legértékesebb játékosa lett. A már emlegetett portugálon kívül Di Matteo és Benitez alatt is hozta a formáját: remekül vitt fazont a támadójátékba, kulcspasszai élményszámba mentek, pontrúgásai pedig életveszélyesek voltak. Mourinhoval viszont látványosan nem volt meg az összhang (leginkább a védőmunkáját érte – jogos – kritika), félévnyi epizódszereplés után átkérette magát az Old Traffordra, ahol döcögős rajt után szépen elkapta a fonalat és a bajnokság (a MU számára már tétnélküli) hajrájára ismét régi fényében tündökölt. Túl azon, hogy a betömörülő kiscsapatok ellen szerintem bőven elfért volna a kreativitása, nekem személyisége miatt is hiányzik, ugyanis vele egy végtelenül szerény és sportszerű játékos távozott – igaz, jó pénzért.

Mata itt épp a White Hart Lane-en varázsol
Mata itt épp a White Hart Lane-en varázsol

(4.) Ashley Cole

Nyolc év az nyolc év, ráadásul friss még a seb. 2006 nyarán érkezett viharos körülmények közt az Arsenaltól – Gallast és némi kápét kaptak érte. Mi sem bizonyítja jobban az üzlet számunkra előnyös voltát, mint a tény, hogy Ash nálunk többek között BL-t, EL-t, bajnokságot és négy FA kupát is nyert, míg a távozásakor szintén kiváló védőnek számító francia meg semmit. Cole gyakorlatilag azonnal beverekedte magát a kezdőbe és ott is maradt szinte végig, tulajdonképpen idén fordult vele először elő, hogy egészséges volt, de kezdő viszont nem. Ihletett formában posztján megkérdőjelezhetetlenül a világ legjobbja volt nálam, parádés szerelései vagy zseniális gólvonalas mentései nélkül biztos üresebb lenne a vitrin. Az idő és pár sérülés viszont őt is kikezdték: egyre kevésbé volt segítség támadásban, miközben hátul is le-lemaradt már embereiről, ettől függetlenül a levezetősdinél még többet nézek ki belőle. Az új szezont már az AS Románál kezdi, hiányozni fog.

(3.) Joe Cole

Az Abramovics-éra egyik első igazolása volt a West Hamtől szerződtetett szélső. Személy szerint nagy rajongója voltam mindig is Cole játékának, szóval lehet, hogy picit elfogult vagyok. Igazi Chelsea-srácnak tartottam, volt a stílusában valami csibészes vagányság, ami nagyon megfogott, emellett gyors volt, robbanékony, kitűnően cselezett és nem utolsósorban előszeretettel talált be olyan csapatoknak (tengermély hódolatomat kiváltva), mint a Sp*rs, a Pool vagy a MU. Sokoldalú volt: ha kellett, lesprintelte az emberét, ha kellett, tisztára cselezte magát, ha kellett, kilőtte a hosszú felsőt húszról, ha kellett, pimaszul sarkazott köténybe… A 2009-2010-es (duplázós) szezon végén távozott – ingyen, ugyanis nem tudott megegyezni a Klubbal lejáró szerződése meghosszabbításáról. Nekem nem csak maga a távozás fájt, hanem az is, hogy Chelsea-s karrierje után sehol sem tudott már igazán maradandót alkotni. Persze ezzel igazolta, hogy nem volt nagy vétek lemondani róla, de én csíptem őt annyira, hogy máshol is drukkoljak neki a minél jobb teljesítményért.

Szenvedélyes gólörömeit nem lehetett nem szeretni
Szenvedélyes gólörömeit nem lehetett nem szeretni

(2.) Didier Drogba

Ő már az a kategória, akit félve próbál meg a magamfajta néhány sorban jellemezni és dicsőíteni, annyit tett a Klubért. 2004-ben érkezett a Marseille-től, s bár voltak gyengébb periódusai, mégis elévülhetetlen érdemei vannak a Chelsea felemelkedésében. Ritkán ostromolta a góllövőlisták első helyeit (2010-ben azért gólkirály lett), de ha valakiről el lehet mondani, hogy a fontos gólok embere, akkor az Drogba. Az elefántcsontparti ugyanis elődöntőkre, döntőkre és rangadókra specializálta magát, így a nálunk töltött nyolc éve alatt nem volt egy olyan trófea sem, amihez ne lett volna rohadt sok köze. A csúcson hagyta abba nálunk: utolsó labdaérintésével fennállása első BL-jét nyerte meg a csapat. Azt pedig, hogy mennyire hiányzik napjaink Chelsea-jéből egy Drogba-kaliberű csatár, talán senkinek sem kell magyarázni…

(1.) Frank Lampard

És akkor végül a legfájóbb… SuperFrank tényleg valóságos intézmény már a Chelseanél, igazi Legenda. Zenzo kollégával közös posztban sirattuk el a Klub valaha volt egyik legkiválóbb játékosát. Ahogy akkor ott – egymástól függetlenül – mindketten megírtuk: gyakorlatilag képtelenség lenne felsorolni mindazokat az érdemeket, amiket neki tulajdonítunk. Csodás és fontos gólok, parádés passzok, elnyűhetetlenség, vezérszellem, elegancia, lojalitás, Chelsea-szív… Tizenhárom nagyszerű év, megannyi megdöntött rekord és megnyert trófea… Nekem mégis a karaktere fog leginkább hiányozni, azt pedig nagyon sajnálom, hogy ilyen körülmények között fejezte be nálunk a pályafutását, jobb lett volna ugyanis rákészülni a távozására, hogy a szurkolók méltóképpen elbúcsúztathassák.

 

Ezt még szokni kell...
Ezt még szokni kell…

Akiket még hiányolhattok:

Alex, Babayaro, Bosingwa, Bridge, Cudicini, Deco, Duff, Essien, Ferreira, Gallas, Grönkjaer, Johnson, Kalou, Le Saux, Malouda.