Újra itt van a nagycsapat

1126 schalke-chelsea1Az igazat megvallva már hétvégén megvolt az előszele egy kiütéses győzelemnek. Szombaton ugyan csak két góllal vertük a (ráadásul egy órán át emberhátrányban futballozó) West Bromwich Albiont, de öt-hat tuti ziccert kihagytunk, emellett ellenfelünk képtelen volt akár egy valamire való lehetőséget is kialakítani. Tegnap aztán kiszakadt a gólzsák, s dicséretes helyzetkihasználással vertük tönkre Di Matteo Schalkéjét. A döcögős győzelmek hullámvölgyéből tehát magabiztos diadalokkal keveredtünk ki és hasítunk tovább megállíthatatlanul. Örömködés alább.

Úgy kezdtük a találkozót, ahogy illik: a győztes csapaton ne változtass elvnek megfelelően szombathoz hasonlóan ismét teljes harci díszben, összeszedetten, határozottan, harcosan. Nem volt tehát meglepő, hogy az első másfél percben volt egy hatalmas Costa-helyzet és egy gólt érő Terry-fejes. Ez volt egyébként a Kapitány tízedik gólja a Bajnokok Ligájában, amivel igen illusztris társaság tagja lett: korábban ugyanis védőként – ha minden igaz – csak Hierro, Roberto Carlos és Ivan Helguera jegyzett kétszámjegyű találatot a sorozatban.

Terry 10. BL-góljával hamar megvolt az előny
Terry 10. BL-góljával hamar megvolt az előny

A nyomás a vezetés megszerzése után is megmaradt, a Schalke az első tíz percben alig tudta megtartani és kihozni a labdát. Fel is merült akkor bennem a kérdés, amire biztató választ a találkozó hátralévő részében és után sem találtam: mire gondolt a szerző? Addig ugyanis oké, hogy át tudja rajzolni a taktikát egy második percben beszedett gól, de bevallom, én nem láttam később sem, hogy ez a Schalke mire bazírozott. Tanácstalanok és súlytalanok voltak, leszámítva talán azt a megpattanó lövést, ami a kapufán landolt. A mieink viszont élvezték a játékot: megbecsültük a labdákat, könnyed és kombinatív kísérletekkel igyekeztünk növelni az előnyt. Senkit nem érhetett tehát váratlanul Willian gólja, ami még úgy is járt (mind a jól játszó brazilnak, mind a csapatnak), hogy onnan a rövidre nem igazán lehet a kapus segítsége nélkül hálóba juttatni a lasztit. A félidő vége előtt pedig jött a harmadik is, ám sajnos nem Oscar szépségdíjas próbálkozásából, hanem az abból kiharcolt szögletből: Kirchhoff érthetetlen bólintása az első Schalke-öngól a BL-ben.

Várható volt, hogy a második játékrészre nem lesznek se feltámadásra utaló jelek, se további komoly Chelsea-rohamok. Csalatkozni aztán szerencsére utóbbiban kellett, ugyanis – ha nagy elánnal nem is mentünk, de – megvolt a szándék az előny növelésére. Erre a legjobb példa a szokás szerint elől ólálkodó Ivanovics brutális kapáslövése, ami ha csak pár centivel lejjebb megy, akkor egy időre eldőltté nyilvánít minden gólszépségversenyt. Ekkor már az volt a legfőbb gondunk, hogy Diego Costának még mindig nincs idén BL-gólja, amiből a sportbulvár nagy elánnal kreált vélt frusztráltságot és sértődöttséget a brazil-spanyol oldaláról. Mourinho amúgy a hétvégi bajnokin és most sem kapkodott „ASAP”-jelleggel cserélni biztos vezetésnél, így csordogált a meccs jó darabig. Aztán csak rászánta magát, előbb Drogba, majd Ramires érkezett, amivel fel is kavarták az állóvizet: előbb a remek napot kifogó Willian volt önzetlen, Drogba köszönte is szépen, majd az elefántcsontparti ívelt Ramires feje búbjára. Igen, oda. Már a Ló pár méteres üres kapus gurítása is alázó volt, de akinek az ál kenyai bólintja az ötödiket, annak azért harangoztak, valljuk be.

A meccs cseréje és a meccs embere
A meccs cseréje és a meccs embere

Az van tehát, hogy a találkozó, ami a sorsoláskor, de még a forduló előtt is a csoport rangadójának számított, egy alázós gálameccsé silányult. A közönség már a félidőben fütyült, az ötödik kapott gólnál, sőt, talán már a negyediknél is elkezdtek kiszivárogni a stadionból. Ha akartunk valamit, fogtuk és elvettük, a Schalke igazából addig járt jól, amíg nem állt szándékunkban forszírozni a támadásokat. Úgyhogy sajnálom Robbie, de ez édeskevés volt.

Ami viszont minket illet: dicséret és szuperlatívuszok. Látszik, hogy ez a csapat nagyon egyben van, duzzad az önbizalomtól és szépen kézben tart mérkőzéseket. Nem kellenek a trükkök, meg ez túlgondolás és bírói ráhatás nélkül is. A tegnapi produkció pedig újfent annak bizonyítéka volt, hogy ha nem akarunk, akkor nem ülünk rá az eredményre és bevisszük a döntő csapást, sőt, még annál is többet. Folytatom: kétszer lőttünk már hatot a szezonban, most megálltunk ötnél. A Maribor legázolása a csapat legnagyobb különbségű győzelme lett a sorozatban, a tegnapi eredménnyel pedig beállítottuk a legnagyobb arányú idegenbeli rekordunkat (a Galatasaray kapott ki korábban tőlünk öttel).

Ramires. Gólt. Fejelt. Ismétlem: fejelt.
Ramires. Gólt. Fejelt. Ismétlem: fejelt.

Emlékszem, mennyi indulat és méltatlankodás volt az odavágó után, mondván nem fér bele egy ilyen botlás, meg hogy Mourinho hogy eltaktikázta magát, meg hogy Drogba nem jó már semmire. Hát tessék, itt van! (Azt is mondhatnám, hogy nesztek…) Az utolsó forduló eredményétől függetlenül biztos csoportelsők vagyunk, ráadásul nem csak veretlenül, hanem úgy is, hogy egyszer már mindenkit legyőztünk. Ezen kívül azt sem lehet mondani, hogy mindez annyira döcögősen, esetleg az energiákat a bajnokságtól elvonva valósult volna meg. Drogba pedig – elismerve, hogy a londoni meccsen valóban keveset mutatott – góllal és gólpasszal rukkolt elő és egyre inkább bizonyítja, hogy bizony komoly segítség ő még ennyi idősen és a padról beszállva is. Van tizennégy rúgott gólunk (majdnem hármas átlag), aminél az ötmeccses csapatok közül csak a Porto lőtt többet, s továbbra is áll: legalább egyszer minden meccsen betalálunk. Nagyon erős csapatunk van, olyan, amelyiknek nem csak az idei múltja és jelenje félelmetes, hanem a benne rejlő potenciál és eddig kiaknázatlan lehetőségek miatt a jövője is rohadt fényesre prognosztizálható. Úgyhogy annyi év után végre sajnálni fogjuk, hogy vége a novembernek – ami pár napig és egy meccsig még tart, használjuk is ki, addig is Blue Is The Colour!