Eltört egy kék aranykehely

golden_chaliceAzt írtam a Swans meccs bevezetőjében, hogy a hattyús szurkereknek rettenet volt két felvonásban. Nos, a Bradford elleni meccset nem láthattuk, de a rettenetet megkapjátok két felvonásban. Ma Cech01 szól hozzátok, holnap jövök én. Kedden meg majd Wudi a Pool beharanggal, de az most még mindegy is.

Igen, az aranykehely. Talán a legtöbben ezen szavakat olvasva arra gondolhatnak, hogy a címmel szeretném kihangsúlyozni idénybeli első kizúgásunkat valamilyen nemű kupából, jelképesen siratván a fakupa magasba emelésének elfoszlását . Ez valamilyen szinten igaz is, ám nem csak ebből áll szándékom összes lépése. Az ószövetségi Prédikátorok Könyvébe foglaltak szerint a gyászt szimbolizálva az érintettek széttörnek egy aranykelyhet, éreztetvén a veszteséget. A gyászérzet pedig itt is megvan. Lehet, hogy nem ravatalozunk, és nem ülünk tort. Hogy nem teszünk gyászmenetet a Bridge körül, vagy, hogy nem karcolunk fel cirill epigrammákat a kapuink keresztléceinek közepére.

De az elmúlt meccsünk akkor is egy fekete betűs nap lesz csapatunk történelmének almanachjában. Már maga a tény, hogy egy harmadosztályú középmezőnyös gárda 2-0-nál elhiszi (vagy elhitetjük vele), hogy van keresnivalója, mély, már-már katatón gondolkodásba taszít minket. Az pedig, hogy ezek után még asszisztálunk is ahhoz, hogy 60 év után ismét felmossa felünk a padlót 4 góllal „lígvános” riválisunk, már megmozgat bennünk valami olyasmit, amit csak lépésekben lehet feldolgozni. Nyugtatgathatjuk azzal magunkat, hogy tartalékoltunk a rangadókra, vagy, hogy kupameccs volt, vagy, hogy „kijózanítópofon”, de mindezek csak arra jók, hogy leegyszerűsítsük, ezáltal elfogadhatóbbá tegyük magunk számára a történteket. Tartalékoltunk? Igen, talán jobban, mint bármikor ebben az idényben, de ez nagyjából annyiban lett volna mentség, hogy nem hat-hét góllal, hanem csak laza három egységgel küldjük haza a régebben már az Arsenallal is elbánó tercier ellenfelünket. Kijózanító pofon? Mire fel? Megint? Lassan tisztábbak leszünk, mint Mutu 2006-ban egy kihipózott papírlap, amire Torres MOTM-rátáját nyomtatták 2011 óta. Ez az eredmény még akkor sem lett volna elfogadható, ha éves garanciát kapunk rá. Ha van mérkőzés, amely kimeríti a tragédia fogalmát, akkor az ez. A tragédia pedig fekete gránitút a gyász érzetéhez.

A szerepek felcserélődtek erre a 90 percre. Nem mi voltunk a nagy, az apró diáknak tanórát tartó, végső ütközetre is esélyes gárda, amely akár pireuszi győzelmet is aratva, de beárazza a mérkőzést. Pedig semmi nem indokolta ezt a karaktercserét és abszolút fixegyes meccset várhatott minden olyan néző (meg mindenki más is), aki nem hitte, hogy az MU péntek esti produkcióját le lehet körözni meglepetések terén. De, mi megmutattuk, hogy „nofírnolimit!”, és olyan szépen rákontráztunk a pillanatok alatt közröhej tárgyává váló Ördögökre, hogy ha ezt a teljesítményt a hirtelen hype miatt ráfestenék a Sixtus-kápolna mennyezetére, egy méteres-függőleges barna „piramis” várna minden égbe tekintő látogatót.

Maga az esemény pörgősen kezdődött, bár nem a mi részünkről. Cech egy egészen elképesztő bravúrral tolta ki Davies erőteljes, szinte a semmiből jövő fejesét. Ezek után megnyomtuk az iramot, s ahogy eljött a 21. minutum, Oscar szögletéből Cahill vágott egy egészen extrémnek mondható, nem mindennapi gólt. Engem egyből Zola back heal-jére emlékeztetett még anno a Norwich elleniről. E találatot legtöbbünk úgy könyvelte el, mint egy esetleges könnyűhadjárat első lépését. Ezt követően Drogbának volt egy több, mint látványos megmozdulása a szélről, melyet hárított a Bradford kapusa. A második találatunk (amely még inkább megerősítette gondolatainkat az imént említett leigázás felől) egy Ramires-labdaszerzésből indult, majd egy gyors kontra végén a Salah-val való összjáték után a kapufa segítségével helyezte be a labdát kedvelt brazilunk az egyiptomi passzából.

itt még a legjobbakban bízva
itt még a legjobbakban bízva

Aztán innentől kezdve minden úgy dőlt a porba, mintha Bradford-címeres V2-eseket vágtak volna a stadionra.  Még a félidő vége előtt Stead tizenöt méterről bombázott Cech kapujába, amelyet sisakos legendánk majdnem védett is, ám csak a kapuba sikerült beütnie. A teljes védelem csődöt mondott a szépítőtalálatnál (a gólszerző embere meg Ramires volt…), ám ekkor még semmi jel nem mutatott arra, ami végül sötét ómenként hozott sáskahadat a Bridge gyepére. Semmi nem veszett, semmi okunk nem volt aggódni s izgulni.

Ez a szituáció egészen addig állt fenn, ameddig a 75. percben nem kaptunk egy olyan gólt, amely akár gravírozott ezüstillusztráció is lehetne a barokkos iniciáléval kiírt „Better than f*ck yourself – Football Facts” füzetecske első oldalán. Egészen szürreális a teljes koreográfia, amolyan „magyaros”. Úgy beleégett az agyamba minden egyes mozdulatsor, hogy azt Spencer Reid megirigyelné. Bedobás a kapunk mellett rögvest, Ramires könnyűbúvárként elszerencsétlenkedik az érkező mellett, az belekapar, erre Cechről pont egy olyan bradfordoshoz pattan a labda, akit 5 méterre a kaputól a vákuumon kívül senki nem őriz. Ennyire töketlen helyezkedést Benítez óta nem láttam tétmeccsen. Bár igaz, most sem élőben, hála az FA-nak.

teljes csőd
teljes csőd

Persze minden esélyünk megvolt a továbblépésre még ilyen csúfos „brékdensz” után is, de az az esély megmaradt esélynek. Jött a támadás, Azpi mellett beadták középre, ott három játékosunk ismét nem tudott elbánni az egy rivális támadóval (hát mert miért is…), érkezett a másik üresen, lepassz, gól. Tipikusan az a jelenet, amit ha Michael Bay rendez meg, még pár Gripen is elszáll a stadion fölött a naplementébe szivárványcsíkot húzva maga után.

A negyedik döfés már olyannyira burleszkbe illő volt, hogy írásban vissza sem lehet adni hűen azt a szánalommal vegyült harakiri-érzetet, amin már csak röhögni tudtam kínomban. Egyszerűen látni kell! Látni kell, hogy el hidd, hogy van ilyen! És mindez a ráadásban! És mindez hátrányban! És mindez nem a City vagy az Arsenal ellen! És persze ismét átvehettük volna akár a vezetést is eddig a pontig, csak hát tudjátok, a helyzetkihasználás meg… meg a helyzetkihasználás…

Most akár külön is szedhetném a szokásos sablont, hogy „Ramires ismét fék volt és gólokban hibás”/„Cahill megint vezírtelen volt”, de ez mind értelmetlen lenne, mert egy ilyen kiégésnél az égősor minden egyes izzója belead egy kis ellenállást a kapcsolásba.  Mindenkit ki lehetne emelni valami untermensch húzásra hivatkozva, és mémeken keresztül szidni, mondván mennyire nem a mi szintünk, és hogy a sztókba se való, de (mint mondtam) mindez okafogyottá vált. Elemezhetjük az eltört aranykehely minden letört, aszimmetrikus darabkáját, a végén úgyis egybeseperve dobjuk ki a szilánkokat a kukába.

A tökéletes helyezkedés margójára
A tökéletes helyezkedés margójára

Persze nem akarom kongatni a vészharangot, mert még rengeteg helyen javíthatunk és kupákra van komolyabb esélyünk, de nem mehetünk el szó nélkül emellett a hozzánk nem méltó kudarc mellett sem.  Ha most nem kapunk észbe, akkor még vár ránk jó pár „kijózanítópofon”, de megmutattuk már idén, hogy egy nagyobb esés után is képesek vagyunk felállni aztán visszaesni. Inkább a kupában jöjjenek a bukók, mint a bajnokságban. A következő egy hétben rátérhetünk azokra a meccsekre, amikre nagyban tartalékoltunk. Mellonta tauta, de nyerni kell, ha már mindezt beáldoztuk!