Gondolatok egy vesztett meccs margójára

auguste_rodinNehéz dolog a trubadúrok élete, ha nincs mit megénekelni. Nehezebb, ha örömöt. A diadalt elvileg könnyű, de még könnyebb a dühöt, az elmúlást, a fájdalmat. A drámát viszont nehéz, mert ott ritkán lehet hangulatkeltéssel elvenni a dolgok élét. Jöjjön egy kis jajongás, és a várva várt fhansziák is.

Minden sorozat megszakad egyszer. Minél hosszabb, minél erőteljesebb a sor, annál nagyobbat szól, ha vége. Hát még, ha úgy, mint ahogy mi most eldobtunk egy veretlenségi sorozatot. Még most is zsibbadok. Úgy látszik 2015-ben ha kikapunk, akkor azt rendkívül látványosan. Még ezt sem csináljuk kisstílűen. Nem jó a vereség sosem, így persze hülyén néz ki a válogatásom. Nem jön jókor sem időben, sem egyik csapattól sem, még akkor sem, ha nagyvonalúan azt mondjuk, oké, most ki lehetett kapni.

C csapattal, csendben, 0-1, oké. De, félbé csapattal, 2-0-ról, hazai közönség előtt SENKITŐL, nemhogy. És ha José mondja a meccs után, kénytelen vagyok elhinni, hogy a mi szarunk ne kisebbítse a Bradford érdemeit, rohadtul kitettek magukért, de akkor is, egy ligaegyes csapat ellen, 4 gólt szedve 60 perc alatt…

Ámbátor, ez is a miénk. Ritka szerelemgyereke a bajnak és a gondviselésnek, mikor egy rút szörny formája libben elő a lepel alól Ezt is a mi fiaink hozták össze. Szerencsére csak 11-en lehetnek pályán egyszerre, így némelyük megmenekült a szégyentől. Éltetjük őket, amikor kell, amikor megérdemlik. És el is verjük rajtuk a port, ha megérdemlik, ha nem. José helyében a holnapi szalagcímeket kiszögelném az összes pályáralépő ágya fölé, azt biztoskurvaisten. (a holnapi azóta már tegnap előtti – a szerk)

nagyon rossz..
nagyon rossz..

Hogy egy elvetemült portugál mellé egy másikat állítsak, idecitálnék egy-két gondolatot Fernando Pessoától. Az egyik ilyen, amelyben talán a legjobban fogalmazta meg José valóját: “a lángelme az elvontban való feloldódás által józanná vált őrült”. A másik, maga a sírkövére vésett vers: hogy nagy légy, légy teljes. Semmit ne túlozz és el se fojts magadban”. Utóbbit kérem szívvel magamévá teszem, s hevületemben az elsőt nem tudom bizton ígérni: óó hogy szakadna rá egy mázsa szar az egész csapatra… és akkor ezzel a valósággal való bíbelődést hagyjuk is abba. Álljon itt egy fikció, amibe talán a valóságot, az én valóságomat akarom rejteni.

José nyilatkozata egyébként szerintem teljesen vállalható, amit viszont a .com-on olvastam Cech interjúja kapcsán, az több helyen is fura volt. Az első, mikor írja a cikkíró, hogy Petr az első félidőben világklasszis teljesítményt hozott, de a másodikban a 4 kapott gólról nem tehetett. Hát, én nem tudom, milyen kapus az, aki a világ legjobbjai között van, de 4 kapott gólról nem tehet, és nem kell sokáig nézni a gólösszefoglalót ahhoz, hogy ezen tézist megkérdőjelezzük már az első Bradford gólnál, mert a rövid felsőbe talál nem feltétlen kellene gólt kapni.

A második furcsaság – és higgyétek el, finom vagyok, mint mikor a lágy szellő körbeöleli a foshalmot – mikor azt mondja Cech, hogy ez (a vereségünk) egy olyan meglepetése az FA-Kupának, ami bármikor megtörténhet. Na nem barátom. Az, hogy a Chelsea, amikor élete formájában van, vezeti a bajnokságot, miegymás, na ez a Chelsea egy Bradfordtól hazai közönség előtt négyet szedjen, már önmagában is történelmi rettenet, de az, hogy emellett nem 6-4-re nyer, hanem 2-4-re kikap, és azzal kiesik a kupasorozatból, na az pont nem az, ami always can happen.. elég szar ez így is, ne rontsunk már rajta még ilyen nyilatkozatokkal, ha kérhetem.

Chelsea-v-Bradford-City-FA-Cup-Fourth-Round (4)

Egy komolyabb lélegzetvételnyi szünet után elindulnék most egy másik vonalon, erről a mérkőzésről nem vagyon van már mit mondani, amit meg még lenne, azt nem érdemes. Vendégszerzőnk tegnap jól summázta a történteket, ahhoz érdemben hozzátenni nem tudok, elvenni meg nem akarok belőle.

José árnyéka örökké ott terpeszkedett a Chelsean, viharos távozta után is; ott volt a keze nyoma Drogba minden megmozdulásában, ott volt minden ecsetvonása a védelmünkön. Titkon mindig vártuk, hogy meglesz a Arisztophanészi újraegyesülés, csak hát persze egy Chelsea szurkolónak ez sosem tűnhetett valós lehetséges kimenetelnek, csak amolyan hiú ábrándnak. Abra úgy fogyasztotta az edzőket, mint más a reggeli begelt, és túl büszkének mutatkozott ahhoz, hogy esetleges hibáit belátva valami őrült Canossa-járásba kezdjen.

Arisztophanész mítoszát Platón a Symposiumban meséli el. A mítosz szerint az embereknek az ősidőkben négy keze és négy lába volt, és teljes, boldog életet éltek. A probléma ott kezdődik a görög bitológiában is, mint minden vallásnál érdekes módon, hogy az ember összerúgta a port az istenekkel. Na már most a paradicsomból való száműzetésnél egy fokkal komolyabbnak tűnik Zeusz műve, aki, amikor szembeszegültek akaratával, szimplán kettévágta az embert, imígyen lett belőle egy női és egy férfi rész, akiket arra az illúzióra ítéltek, hogy egyszer majd újra egyesülhetnek egymással, ami pedig maga a szerelem forrása. José újra-eljövetele valami efféle szerelem beteljesülését hozta el, csak hát az idők változnak. Más lett a világ. 10 év minden körülmények között hosszú időszakasz, hát még az élsportban. Viszont a legtöbben – magam is – pont azért reméltük a portugált vissza, mert emlékünkben élénken élt a csapatról sütő magabiztosság, és az azzal együtt járó, ehhez hasonló vereségek mindenek felett való elkerülése. José a Reallal kezdett bele a ritka, ám elképesztő vereségek gyűjtögetésébe, és roppantmód kár, hogy ezt a szokását nem hagyta ott a habfehéreknek.

Visszatérve az újra egyesülésre, itt egy kicsit ki kell tekinteni – figyelem, meglepő módon kire, na igen, hát – Freudra ismét, aki egyszer azt mondta, a szerelem újrafelfedezés. A szerelmen keresztül próbáljuk újra felfedezni, visszaszerezni azt a gyermekkori boldogságot, amit fiatal korunkban éreztünk, amikor még békében éltünk a világgal. Ha jól meggondolom, akkor ugye – hiába, hogy ez némileg elvont, hiszen nem ember-ember közötti viszony, de legalábbis nem férfi-nő reláció – igen, José és a Chelsea újraegyesítése egy újrafelfedezés. Nyilván az első a mérce, és nyilván nem lehet ugyanolyan, mint volt. De attól, hogy más, még lehet jó, vagy lehet jobb. És, mondjuk ki: az anno hatékonyabb volt. Ez most jobb. Ezzel együtt járnak a magasabb magasságok, de a mélyebb mélységek is.

Visszatérve Freudhoz, ő az emberi tudatot vizsgálta, és ID-ként határozta meg a személyiség alapjaiért, az önfenntartásért felelős területet. De ez “alatt”, vagy e mögött ma már ritkán esik szó Darwinról, aki A fajok eredetében ír az ember állatvilági örökségéről, egy ösztönylényről, ami talán a DNS-ünkbe van kódolva, de legalábbis ha az agyról lehántanánk minden tudatos gondolatot, emléket, minden értelmi képességet, akkor ott valami nagyon szörnyű maradna vissza. Darwin ennél tovább nem ment, amennyire tudom, túl bátortalan, vagy túl udvarias volt ahhoz, hogy kimondja: nem azért uralkodunk a Földön mi emberek, mert a legokosabbak vagyunk, de még csak a legjobb túlélők sem, valamint az állatvilághoz hasonlítva a képességeink is átlagosak. Hanem azért, mert az emberben ott van a legeszelősebb, legrohadtabb gyilkos. Idővel, tapasztalással, tanulással, aggyal, eszközökkel, de eljutott oda, hogy minden állatot le tudjon győzni az őserdőben, és azután is. Az emberi faj két alapvető tulajdonsággal rendelkezik ahhoz, hogy leigázza a bolygót, amit Földként ismerünk: az egyik az értelem, a másik, hogy feltétel nélkül hajlandó volt elpusztítani bárkit és bármit, aki vagy ami az útjában állt. Mára eljutott oda, hogy az emberiség értelme végül legyőzte saját gyilkos ösztönét, az ésszerű gondolkodás korlátok közé szorította a legeszelősebb vágyakat. Viszont maga a gyilkos ösztön még mindig a napjaink része, legyen szó üzletről, munkáról, tanulásról vagy sportról. Minden a versengésről szól, a legjobbnak lenni, a mindenki felett állni életérzés vágyáról, a mások leigázása, a mások legyőzése, megsemmisítése miatt érzett folyamatos, fokozódó vágyról. A lelke mélyén mindenki rohadék. Ez az ösztön, ez a rohadékság az alapja az élsportnak, az esszenciája, és a siker kulcsa is egyben. EZ volt az, ami a tegnapi Chelseaben nem volt meg, ellenfelében pedig igen. Nyilván más a PL, a BL, az FA, és még a CoC is, de egy Swans féle ötnull, na az energiát ad, új távlatokat nyit, és megtölti a lelkemet azzal a jóleső érzéssel, miszerint semmit nem kellett tennem azért, hogy boldog lehessek. Ezeket a boldogságokat viszont gyorsan annullálni lehet a Bradford-féle vereségekkel, és mi scusi, de azért egy kicsit mindenki rohadjon meg, akinek ehhez kis vagy nagy köze van. Mert, mikor már elhiteti veled a csapat, hogy rózsaszín felhőn repülgetünk a szelek szárnyán az áhított cél felé, akkor egy ilyen khm, esemény elég keményen a földhöz tud vágni a valóság kemény talajára. Ahonnan viszont nem két perc felállni.

– és az ellenszérum még nincs kész..

– de már alig maradt 1 óránk..

– igaz, de hétezer kellene… években

Még nem láttam a mérkőzést, de egyébként amint lehet, pótolni fogom. Addig is, látatlanban vagyunk kénytelenek értekezni a történtekről, ami viszont nem feltétlenül rossz. Persze az ember ragaszkodik a jól bevált dolgokhoz, amihez hozzátartozik a látás, mint érzékelés. Már a legutóbbi nemtévés meccs kapcsán belengettem, de akkor még csak részben készült el, (mert utána kellett néznem néhány dolognak) most viszont akkor lássuk, hogyan is köthetőek össze Foucault, Kant, és a Chelsea..

Michel-FoucaultMichael Foucault volt talán a legnagyobb filozófus Immanuel Kant után. Egyik legfigyelemreméltóbb műve, A tiszta ész kritikájában Kant kifejti, hogy az ember nem magát a valóságot érzékeli, nem a dolgok ontológiai valóságát, hanem csak a valóság megjelenéseit. A dolgok önmagában való természetét nem ismerjük, csak azt a módot, ahogyan észleljük őket, és ami a mi sajátosságunk. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy ezt belássuk, elég egyszerűen arra gondolni, hogy a szemünknek látszó világot teljesen másként érzékeli a Föld más élő teremtménye. Az emberek képeket érzékelnek, a denevérek ezzel szemben szonárhangokat, a kígyók pedig hőmérsékletet. Az emberek látják a színeket, míg mondjuk a kutyák fekete-fehérben látnak mindent. Viszont, egyik mód sem igazabb a többinél. Mindegyik más, mégis ugyanaz. Egyik sem észleli az önmagában vett valóságot. Platón híres hasonlatát felhasználva Kant azt mondja: saját észlelésünk bilincseiben ülünk egy barlangban. A valóságnak csak az árnyait látjuk, de sosem a valóságot magát. Ugyanazt a Chelsea mérkőzést ezerféleképp látjuk. Hát még, ha nem látjuk..

Ezért vallották azt a francia dekonstruktivisták, hogy a szövegen kívül nincsen semmi. Ha a valóság a saját érzékelésünk korlátai miatt elérhetetlen, az azt jelenti, hogy voltaképpen mi magunk konstruáljuk a valóságról alkotott képünket. Ez a kép azonban nem kizárólagosan magából a valóságból ered, hanem a mi saját megismerési folyamatainkból is. Foucaultra erősen hatott ez a felfedezés, melynek nyomán észrevette, hogy valójában nem egy igazság létezik, hanem több különböző igazság. Hiszen ha nem férünk hozzá a valósághoz, mert korlátolt megismerési mechanizmusaink által rekonstruáljuk, így hát elérhetetlen az észlelésünk számára, akkor az igazásághoz sem férünk hozzá. A való az igazság. Ha nem érjük el a valót, akkor az igazságot sem.

Itt jön a képbe Edmund Husserl, és a fenomenológia. A német filozófus szubjektív idealista elmélete a phainomenon (fenomén, “a megjelenő” v “a jelenség”) és a logosz (tan) görög szavak összetételéből származik, Husserl viszont Kanttól vette át, ugyanis Kant volt az, aki elsőként felrótta az addigi metafizikusoknak, hogy a magánvaló dolog megismerésében elhanyagolták a jelenség megismerésével kapcsolatos filozófiai problémát, a jelenséget pedig a látszattal azonosították. A német tudós annak a kérdésnek szentelte figyelmét, hogy újraértelmezze az igazság szót. Abból a tézisből indult ki, hogy ha egy dolgot meg akarunk ismerni, akkor a látszat alapján mondunk ítéletet, mondjuk: a tenger kék. Ez viszont nem lehet az igazság, hiszen nem ez a valóság. Megállapította, hogy az ítéleteknek nincs objektív értelmük, csupán szubjektív igazságuk van, ezért kettéválasztotta a dolgok konnexióját, azaz a nómeneket, és az igazságok konnexióját, a fenoméneket. Vagyis, az igazság nem az objektív dolog, bár kapcsolatban áll vele, hanem az önmagában való dolog szubjektív reprezentációja. Martin Heidigger folytatta ezt a gondolatot (egzisztencializmus filozófiája), és arra a következtetésre jutott, hogy az igazság a dolog hasonlósága az ismerethez, de egyben az ismeret hasonlósága is a dologhoz, hiszen az igazság lényege a lényeg igazsága.

Ez elsőre talán játéknak tűnik a szavakkal, de nem az, nagyon nem. Visszatérve az egyszerű példánkra, miszerint a tenger kék, ami látszatra egy objektív igazság, valójában nem az. A tenger azért látszik kéknek, mert a nap fénye épp úgy esik a Földre. Ha másként, akkor – mondjuk – napnyugtakor sárgás, vagy egészen vöröses, felhős időben szürke a tenger, napfény nélkül pedig fekete (mivel az emberi szem színeket és képeket észlel). Viszont mindez a fénytörés miatt van, az érzékelés sajátosságai miatt az igazság időközönként más és más. Alapjában véve ez a valóság problémája. Egyazon dologról különböző teremtmények, különböző időnként különböző (szubjektív) igazságokat állapítanak meg.

Itt lép be a képbe Foucault. Ő mondta ki azt, hogy az igazságok annak a korszaknak az előfeltételezéseitől függenek, amelyben kihirdették őket. Kant és Heidegger mellett Nietzsche is nagy hatással volt rá, főként az a gondolata, hogy minden emberi tevékenységben központi szerepet játszik a hatalom. Történészi munkája során arra a következtetésre jutott, hogy a tudás és a hatalom olyan lényegi kapcsolatban áll egymással, hogy tudás-hatalommá változik, mint egy érme két oldala – főleg ez tette ki munkásságát; az a küldetés, hogy kielemezze, miként gyakorolható a hatalom az ismereten keresztül, a tudást használva fel a társadalmi ellenőrzés felállítására. Könyve, a Les mots et les choses, azaz A szavak és a dolgok-ban azokat az előfeltételezéseket és előítéleteket elemzi, amelyek egy-egy korszak gondolkodását meghatározzák. A szavak a valóság megnyilvánulásai, a dolgok pedig maga a valóság. Ez a könyv valamiképpen hozzájárult az igazság abszolút fogalmának megszüntetéséhez. Hiszen ha a gondolkodásunkat mindig meghatározzák a korszakunk előfeltételei, akkor nem lehet eljutni az objektív igazságig. Az igazság tehát relatívvá válik, attól függően, hogy hogyan látjuk a dolgokat.

Egy másik művében, a L’archéologie du savoir, vagyis A tudás archeológiájában úgy definiálja az igazságot, mint egy építményt, amely az egyes korszakok ismereteinek a terméke, és ezt a látásmódot más fogalmakra is kiterjesztette, például az irodalmi művek szerzőinek fogalmára. Szerinte a szerző nem csupán valaki, aki megír egy könyvet, hanem egy több tényezőből, úgy, mint nyelvből, az aktuális irodalmi irányzatokból és más társadalmi és történelmi elemekből álló konstrukció. Vagyis, a szerző nem más, mint saját műveinek és körülményeinek a terméke.

Ebből a gondolatsorból két fontos dolgot kell átvennünk: az egyik az, hogy az “igazságok annak a korszaknak az előfeltételezéseitől függenek, amelyben kihirdették őket”. Ez azért lényegi dolog, mert – mint tettem azt én is az elején – a szezon meccseit, az elért eredményeket valamiképpen nem ehhez az új érához, hanem még mindig José első királyságának, a klub legtermékenyebb és leghatékonyabb időszakához hasonlítom, pedig hát ennyi erővel egy zsák krumplit a világűrhöz… a másik gondolat, amit a tudás archeológiájában fogalmaz meg Foucault. Az edző nem más, mint saját műveinek és körülményeinek a terméke. 2015-ben ez a vereség (is) José Mourinho. Van, ami nem változott a tíz év alatt. És van, ami igen. Ez.

Van, aki még a pocsolyát is tengernek nézi, ha az ég kékje megfelelően csillog benne. Mi ne kövessük el ezt a hibát. José Mourinho második Chelseaje talán több dologra érett meg, mint az első. Több tételben felül is múlja azt. Trófeák nélkül azonban nincs történelem, csak hiányzó múlt. Négyet még senki nem nyert, triplázni is igen kevesen tudnak – még a bármilyen felállású dupla is kuriózum. Vegyük úgy, hogy ez volt egy áldozat a többi oltárán. Csinálhattuk volna szebben – nem kérdés. Ez a Chelsea azonban még most sem a galaktikus hiperűrfocit játszó, egykori Barca, aki mindenhol csak győz. Nekünk, még küzdeni kell. Ha akarunk, jó. Ha nem, abból az jön ki, amit tegnap láttunk – illetve nem láttunk.

pocs

Egy mondat erejéig megemlítem, nem megyek el mellette szó nélkül: az iszonyatos blama ellenére örvend a szűvem, hogy még hirtelen felindulásból sem olvastam a kommentokok közt semmi vad dolgot – ez dícséretes. Nem kell persze hátradőlni a kandalló előtt, amikor a tűz táncoló árnyékokat rajzol a hátunk mögé, s csöndben azon malmozni, hogy akkor ez vajon megtörtént-e vagy sem, ki kell röhögni magunkat, és rommágyalázni a pályán lévőket, de, hogy ezt nem körbepörgő hisztirohamban tette senki, az mégiscsak pozitív.

Azzal zárnék, hogy jelenlegi egzisztenciám – most nem királykodásból mondom, de – lehetővé teszi, hogy a jómódúak módszerével “drogozzak”, ez pedig nem más, mint az élvezetek hajszolása, bár sokkal inkább megélése. Teabuzi lettem, ha még nem is szenvedélyes, de borgyűjtő, én, aki mindig sörös voltam, most sokkal inkább a borok világában kalózkodom. Fura ez, hogyan alakul át az ember ízlésvilága idővel. Vannak viszont fix pontok az életben, az adó, az asszony és a Chelsea örök. Meg, a szar meccsek is. Hála égnek, azok ritkák.