X-men

headMivel a Deja vu, Same old José, Business as usual, a Szarul, de büszkén és még egy halom, kellemesen ideillő címet már ellőttem a közelmúltban, de mégis szerettem volna valami találót, merthátminttudjuk a cím, szentesíti az eszközt, vagy mi, de legalábbis egy jó cím az félsiker, egy rossz meg nem. A tegnapi meccs pedig mindez egyben, ugyanaz, és mégis más.

Sőt, a megosztó eredményt is előttem már, pedig az is hogy ideillene mi? Naná. Többnyire két, markáns vélemény találkozik a meccs kapcsán, meg persze közte a szürke ötven árnyalata. Mivel jópárszor igyekeztem már ezen sorok közt is megírni, miszerint mennyire nincs objektív igazság – legutóbb ugye valami furcsa franciák kapcsán – annyira fogom elővenni ezt most is. Le fogom írni, amit én láttam, aztán ahogy eddig is, ezzel lehet egyetérteni, meg nem egyetérteni, meg vitázni, meg hőzöngeni, meg miegymás. Mivel általában barokkos jelleget öltő körmondataim szövevényes hálójából adott oldalon álló szabadon választott kommentelő a neki tetsző részt kapja elő, most egy nagyon egyszerű formában idetenném a lényeget, hogy szép legyen, meg tiszta, mint a hó.

Jó meccs volt a tegnapi? Nem.

Akkor szar? Az sem.

Akkor? Akkor ez egy volt abból, amit mi, szakértők, úgy hívunk, hogy egy a JM-féle kétmeccses rangadókezelési stratégia felvonásai közül. Kiszámítható, mint az 1×1, és aki mást várt, az reménytelenül romantikus.

Azt kaptad, amit vártál? Egyértelműen. Főleg, miután láttam a kezdőt. Aki nem hiszi, olvasson utána, a kommentok között megtalálja.

Elégedett is vagy ezzel? Igen és nem. Idegenben nem véletlenül jó az X. Nem véletlen játszik José sem erre. Az 1-1 olyan eredmény, amivel sem a Chelsea, sem a PSG nem lehet sem szomorú, sem elégedett. Mégis, az idegenben rúgott gól szabálya miatt, valamint, hogy a visszavágót a Stamfordon játsszuk, mégis mi lehetünk elégedettebbek. Egy tízes skálán ez az 1-1 a PSG-nek egy négyes, nekünk egy hatos. Egy hatosnyira én is elégedett vagyok.

Célfoci, bunker, busz, faszmák? Nem hiszek ezekben. Egyszerűen aki azt követeli, hogy a nézhetetlen szar meccs miatt adják vissza az életéből ezt a két órát, az szimplán nem Chelsea szurkoló. Mert Ez a meccs semmiben sem különbözött attól, amit José a City elleni két meccsen, a Pool elleni idegenben, a ManU ellen idegenben, meg úgy általában most és első regnálása alatt itt, de közben ugyanúgy máshol is játszott: az oda-visszavágós meccsek első felét, pláne, ha idegenben kezdünk, sosem hozta le másként. Mindig 1 meccsre redukálja a kettőt, ahol az első meccsen a cél a nem hátrányt szerezni, és lehetőleg némi előnyt kovácsolni (lásd mondjuk idegenben rúgott gól). Ennek jelentőségét meg lehet bagatellizálni, de pont mi tudjuk, a PSG vagy korábban a Napoli, Barca ellen, hogy mennyire lényeges lehet a végelszámolásnál az az 1 találat. Az pedig mesteri volt. X+ volt a cél tegnap este, és az X+ meglett. Lehet vonogatni a vállunkat a módja láttán, de attól még tetszik vagy sem, mission accomplished. Sub Zero wins.

A mindig a jókor a jó helyen a Brana
A mindig a jókor a jó helyen a Brana

Elhibázott taktikai lépésnek tartom-e a kezdőnket? Részemről igen. Úgy gondolom, hogy Oscar padra vágása, Ramires kezdetése, és emiatt Fabregas feljebb tolása az a taktikai elem, ami nem működik hatékonyan. Ettől azonban nem fogok a kardomba dőlni, mert nem vártam mást. Talán titkon egy picit, de nyilván nem volt valószínű. Valójában viszont nem ez a lényeg, mert ezt még én is ráfogom a Rambi-fétisem vonalazványára. A lényeg kérem az, hogy EZ a csapat már nem alkalmas arra, amire az előző tíz évnyi képes volt: komoly ellenfelek ellen nem képes nullásra hozni a mérkőzést, ha szigorúan a védekezésre koncentrál. Nem kell attól tartani, hogy megsoroznak bennünket (bár a Spurs ellen ez is megesett, de az inkább egy csúnya véletlen), ellenben 1 gól mintha kódolva lenne bennünk.

A támadásaink tegnap túlzottan is leültek
A támadásaink tegnap túlzottan is leültek

Két okból nézzük meg a BL meccseket és a PL-ben a nagyok elleni mérkőzéseket: az egyik, hogy kaptunk-e gólt. A másik, hogy ezeken a meccseken a támadóink hogyan muzsikáltak. A BL-ben vonjuk ki a Maribort persze, szóval a vizsgált meccsek jelen esetben legyenek a Schalke, a Sporting, a City, a Manu, a Pool és az Arsenal. Nézzük meg, hogy ezen meccsek közül hányon sikerült hozni a clean sheetet, és hányszor talált be az Ázár-Oscar-Will-Costa kvartett. 11 mérkőzés. Ebből négyszer sikerült kapott gól nélkül megúszni. 19 lőtt gól. Az említett négyes ebből öt gólt hozott össze – valamint még Remy 1, Schürrle 2 és Drogba 2. Ja, és a 11 meccsből 5 végződött 1-1-re. Viszont: nem vesztettünk el egyet sem. Ergo: ez a csapat is képes a biztonsági játékra, csak már nem olyan hatékonyan, mint korábban, mert egy-egy gól azért be-becsusszan. Ennek jó ellenszere lehetne, ha a rémületes támadónégyesünk elemében lenne és rúgnánk meccsenként (legalább) kettőt, de nem. Ebben viszont nincs csalás, nincs ámítás, nem titok, José apánk keze nemhogy vastagon benne van, mint a guanó, hanem ez bizony 101%-ban az ő munkája. DE. Hangsúlyozom: DE. Nem veszítettünk el egy meccset sem.

Mindenki... nyugodjon le a picsába
Mindenki… nyugodjon le a picsába

Siránkozhatunk, duzzoghatunk, seggrepacsizhatunk azon, hogy akkor ez most jó vagy sem. Hogy hát miért is nincs Mounak töke odabaszni ezeken a meccseken. Hogy hát mégis mi a fenének kell a biztonságra menni (ennyire). Hiába mondom a nagy igazságot én itt nektek, hogy jól van ez így, az az én igazságom (meg max Mourinhoé). Némelyetek igazsága más. Ezzel egyet tudok érteni, mégha azzal, hogy ‘szar’, nem is feltétlenül. Objektív igazság viszont nincs. Soha nem is volt, és hiába várjuk ezt egy bíróságtól, vagy akár az amerikai demokrácia fellegvárától, az esküdtszéktől, netán a futballbíróktól, vagy hasonszőrű szurkolótársainktól, az ítéletünkre, igazság-keresésünkre nincs olyan, hogy ne hassanak a személyes benyomásaink. Ráadásul a “szerencsésebbekkel” elnézőbbek vagyunk. Máris mondom, mire gondolok. Egy hétköznapi, kitalált példát vennék elő, kicsit (na jó, nagyon) hasonlít arra, amit a British Journal of Psychology-ban publikáltak valami texasiak.

Három ember áll egy forgalmas autópálya feletti felüljárón. Mindhármuknál van egy nagyobb darab kő. Az első delikvens vaktában, találomra, oda sem nézve eldobja a követ, és semmi sem történik. A második szereplő vaktában, találomra, oda sem nézve elhajítja a követ, az viszont egy autót talál el, betöri a szélvédőt, s ezzel halálos balesetet idéz elő. A harmadik számot viselő kavicsos ember szánt szándékkal céloz meg egy közeledő járművet, betöri a szélvédőt, amivel halálos balesetet idéz elő. A kérdés magától értetődő: ki milyen büntetést érdemel?

A választ csak később árulom el, addig meghagyom mindenkinek, hogy dolgozzon rajta az agya kicsit. Addig is van idő rá, hogy elemezgessem még itt a magam kettősségét is, mert miért tagadjam, például az első félidőt látva bennem is mélyen valahol pislákolt a csalfa remény, hogy a második félidőben is akarunk majd támadni, vagy tudomisén. Esetleg az, hogy látva, hogy a levegőben valami borzalmas kivételes helyzet állt elő azzal, hogy konkrétan a védekező harmadban olyan ellenfélre akadtunk, aki versenytárs. Ráadásul fizikailag sem igazán tudjuk felvenni velük a versenyt. Őszintén szólva talán azért van valami látens vonzódásom ehhez a PSG-hez, mert sokban hasonlít az egykori JM-első Chelseahez. 4-3-3, masszív, fizikális, erőteljes játék, hatékonyság. Jó, némileg sántít persze a példa, de hát a természetben minden egyszeri és leutánozhatatlan. De én is dühöngök meccs közben, mikor játszi könnyedséggel mennek át a védelmünkön, mikor már a tizedik szögletet rúgják, mi pedig még egyig sem jutottunk, vagy, ha a kevés helyzetünk egyike-másika kimarad, esetleg ígéretes támadásainkat tökörésszük el. A különbség ott van, hogy én képes vagyok a meccs után az egészet szemlélni, és azt, hogy az eredménnyel beljebb vagyunk-e, vagy kijjebb. Ha tegnap ezzel a játékkal ismét kikapunk 3-1-re, én is hőzöngenék. De nem, 1-1-es döntetlent hoztunk haza. Ezt pedig pedig tudni kell helyiértéken kezelni. A szabályokat nem mi alkotjuk, nem mi találjuk ki, hogy az idegenben lőtt gól többet ér, mint a hazai, vagy, hogy a továbbjutást 2 meccsen kell eldönteni. Azt sem, hogy a futballban a pontokat a végén az eredményre adják. Ez nem műkorcsolya, vagy toronyugrás. Ez kőkemény futball. 1 gólt szereztünk mi is, a PSG is. A hogyan és a miért másodlagos ebből a szempontból. Nem hiszem, hogy a fanyalgók bármelyike is boldogabb lenne, ha szép játékkal játszunk 1-1-et.

A PSG bizony fölénk nőtt a levegőben
A PSG bizony fölénk nőtt a levegőben

A cél nyilván mindig és mindenhol ugyanaz: győzni. De most akkor mégis milyen fokozatban? Győzni mindig, mindenhol szép játékkal, sok gólokkal? Győzni mindig, mindenhol, lehetőleg szép játékkal és sok góllal? Győzni mindig, mindenhol, többnyire szép játékkal, és lehetőleg több góllal? Győzni, mindig, mindenhol legalább részben szép játékkal, és az sem baj, ha néha több góllal? Vagy elég a szép játék? Esetleg megelégszünk azzal, hogy győzni? Netán, beérjük a helyenkénti rakkolással is, ha a végén győzni tudunk? Hm?

Megértem a tegnap látottak miatt dühödteket – valahol, valamennyire biztosan. Ez a Chelsea többször mutatott szép és emellett hatékony játékot, mint az utóbbi évtizedben bármelyik tetszőleges korábbi. Viszont ezzel ne essünk át a ló ama bizonyos túlsó oldalára: függetlenül attól, hogy végül majd továbbmegyünk-e, vagy sem, a tegnap esti 1-1 jó eredmény. A hibáink, és a látottak ellenére, sőt, annak ellenére, hogy mindenki jobban járt volna, ha Petúr bán megmarad a bordalnál, mert ha valami tényleg rettenet volt tegnap, hát na… ne elégedjünk meg a látottakkal, illetve ne feltétel nélkül. Nem kell elhagyni magunkból az igényt a jobbra. De nem kell leszarozni a százezres nyereményt, csak azért, mert mi az egymilliót akartuk. Főleg, mivel úgy gondolom, ez kb annyira őszinte dolog, mint befingani egy zsúfolt liftben, aztán meggyanúsítani mindenkit, hogy ő volt.

Küzdésben nem volt hiány
Küzdésben nem volt hiány

Befejezésül lássuk a köveket dobálók esetét: az objektív világban természetesen mindhárman ugyanazt a büntetést érdemlik, hiszen mindhárman ugyanolyan felelőtlenül és gondatlanul jártak el. A mi szubjektív világunkban ilyen ítélet azonban sosem fog születni. A halált okozó alakok minden esetben súlyosabb büntetést fognak kapni, mint az ugyanolyan felelőtlen, ám szerencsés társuk, aki végül nem okozott balesetet tettével. A két okozó közt talán tesznek némi különbséget, miszerint a szándék alapján kell ítélni, ám a szándékosan és véletlenségből elkövetett ugyanolyan végkimenetelű bűn közt nem lesz arányos különbség. Csakúgy, mintha az a két embert vesszük, akik vaktában tüzeltek: ha az elkövetőt a szándék alapján kell megítélni, a véletlen következmény pedig nem számít, hiszen 50-50% esély volt rá, hogy eltalálnak-e járművet, vagy sem, akkor ugyanolyan mértékű büntetést kellene kiróni rájuk. Ám, amikor megismerjük a végkimenetelt, az érzelmeink kerekednek felül, és a nézeteink ellenére mégis a következmény alapján ítélkezünk.

José tegnap nem dobta el a követ. Sosem dobja el. Nem éri be az 50% eséllyel. Az autósok közül pedig senki nem hajtott forgalommal szemben, legfeljebb néhányan lassabban, megfontoltabban haladtak, mint kellett volna. Az X-men pedig újra lecsapott. 12/6.