Kontroll

0416 kontroll1Kitekintő poszt következik, mégpedig a zsebpszichológusi fajtából. Nehéz és ingoványos talaj ez, hiszen egy tudományterület becsempészése egy fociblogra eleve kockázatos, ha pedig a szerző még nem is szakavatott művelője annak, akkor pláne az. A sorok tartalommal való megtöltésére viszont továbbra is ott az igény, s hiszem, hogy olykor élvezetes tud lenni egy kis kitekintés. Egy ilyen posztot olvashattok alább.

A kontroll gondolatkörét Rotter fogalmazta meg 1966-ban. Megközelítése szerint az emberek különböznek abban, hogy a viselkedésük és az azt követő megerősítések között milyen mértékű kauzalitást (ok-okozati összefüggést) észlelnek. A hangsúly itt a kapcsolat észlelésén van – ez elengedhetetlen az instrumentális tanulás létrejöttéhez, hiszen, ha a személy nem lát kapcsolatot a viselkedés és az azt követő megerősítés között, nem jön létre tanulás, azaz a személy viselkedése megerősítések által  nem lesz befolyásolható.

A belső kontrollos személyek – ezt már Findley és Cooper állapítja meg 1983-ban – hisznek abban, hogy a dolgok kimenetelét saját maguk befolyásolhatják a viselkedésükkel. Ezzel szemben a külső kontrollosnak nevezett személyek úgy gondolják, hogy a dolgok mindig valami rajtuk kívülálló tényező miatt történnek úgy, ahogy történnek. A belső kontrollosok siker után emelik, kudarc után csökkentik az elvárásaikat, míg külső kontrollosoknál ez éppen fordítva alakul.

A belső kontrollos személyek felelősséget vállalnak tetteikért, sikerorientáltak, képességeiknek megfelelő feladatot választanak, kevésbé konformak, kevesebbet szoronganak, aktívabbak az információfelvételben, ezen kívül a negatív kimenetelt is magukra képezik le, vagyis kudarc esetén magukat alakítják. A másik csoportba tartozó egyének vagy nagyon könnyű, vagy nagyon nehéz feladatot választanak, többet szoronganak, siker esetén csökkentik, kudarc esetén pedig növelik elvárásaikat. A belső kontrollosok a következményeket saját cselekedeteiknek tulajdonítják, de nem biztos, hogy képességeikben is bíznak. Ellenben egy külső kontrollos is tekinthet magára hatékony személyként, ha mondjuk szerencsés alkatnak érzi magát.

Mit jelent mindez életszagúan? Vegyük példának az iskolai tapasztalatokat és a tanulói-hallgatói attitűd formáit, azok remélhetőleg mindenki számára kézzelfoghatóak. Elégtelen esetén a belső kontrollos diák – valljuk be, ez a ritkább – magát korholja: nem figyelt oda órán, nem készült eleget, összeszedetlen volt a vizsgán. A külső kontrollos viszont rajta kívülálló tényezőkben látja a kudarc okait: pikkel rá a tanár, olyat kérdezett, amit el se mondott órán, nem adott pontot olyanra, amire járt volna. Ha viszont az osztályzat jeles, könnyebb dolga van a belső kontrollosnak, hiszen megveregetheti a saját vállát, mondván hogy felkészült, meg amúgy is milyen eszes és tehetséges. Nyilván vannak olyanok is – és itt meg ez a ritkább – akik a kitűnő érdemjegyüket a tanári szimpátiával vagy a legkönnyebb tétel szerencsés kihúzásával magyarázzák, sőt, esetleg még azt is hozzáteszik, hogy pedig ők alig készültek valamit.

Ezek után már nem is olyan merész ugrás mindezt átkonvertálni a sportra, azon belül is a labdarúgásra. Itt a kudarcot egy belső kontrollos edző a küzdelem és/vagy a koncentráció hiányával, esetleg súlyos egyéni hibákkal fogja magyarázni, a sikert pedig a csapategység és/vagy a taktika tökéletes megvalósulásának, a remek felkészülésnek és a tudásbéli különbség kiütközésének tulajdonítja majd. A másik csoportba tartozók szívesen kenik a számukra nem kedvező eredményt a balszerencsére, a bíróra, a gyepszőnyeg állapotára, esetleg a sorsolásra, a diadalt pedig Istennek, a szerencsének vagy egyéb külső körülménynek tudják be.

Külső kontroll
Külső kontroll

Ahogy arra utaltam már, a külső kontroll vereség és kudarc, a belső pedig győzelem és siker esetén népszerű a (főleg edzői) nyilatkozatokban. Én legalábbis ritkán hallom a mérkőzés utáni értékelőben, hogy „Bevallom, eltaktikáztam magam!”, vagy hogy „Nem sikerült jól felkészítenem az ellenfélből a csapatomat.”. Szintén nem gyakori az a már-már önostorozó beismerés sem, hogy „Ha nincs az a könnyű síppal befújt tizenegyes, sosem egyenlítünk ki.”, vagy hogy „Rengeteget számított, hogy 24 órával több állt rendelkezésünkre a regenerálódáshoz és a felkészüléshez, mint ellenfelünknek.”

Aki rendszeresen követi az angol focis gólösszefoglalókat, annak talán feltűnhetett, milyen gyakran beszélnek bizonyos edzők a kemény munkáról. Teszik mindezt pozitív és negatív kontextusban egyaránt: az „A srácok keményen dolgoznak hétről hétre, ennek előbb-utóbb meglesz a látszatja eredményekben is” éppoly gyakori frázis Pulistól, Dyche-tól vagy Bruce-tól, mint az, hogy „Végre hittek magukban a játékosaim, az elvégzett munkának pedig meglett a gyümölcse”. Nem véletlen, hogy ezek a szakemberek a klasszikus brit stílus hívei, mint ahogy annak is megvannak az okai, hogy ők mind kiscsapatok padjain ülnek. Ezek ugyanis tipikusan belső kontrollos edzők belső kontrollos nyilatkozatai.

Ennek legfőbb oka az a fajta kisebbségtudat, ami mélyen ott lapul e szakemberek identitásában. Jól tudják, hogy nekik ebben a ligában – képletesen szólva – nincs ingyen ebéd. Csapatuk ugyanis nem tudja fölvenni a versenyt a nagyágyúkkal: a sztárklubokhoz képest töredék összegből kell gazdálkodniuk, nincs pénzük minőségi igazolásokra, így a keretük jóval gyengébb képességű játékosokból áll. A hátrányt kompenzálandó meg kell tehát találni azokat a faktorokat, amikben ők lehetnek a jobbak: erő, elszántság, szervezettség. Ez pedig bárhogy is nézzük, csak kemény munkával érhető el – hiszen a tehetségbéli hiányosságok csak szorgalommal pótolhatóak. Muszáj tehát tökösnek látszani (és annak is lenni), egységesen fellépni, valamint töretlenül hinni a kitűzött cél (ami legtöbbször masszív, egész csapatos védekezés, a szerzett labdával pedig hatékony kontrázás) megvalósíthatóságában. Ezeknél a csapatoknál azzal is tisztában vannak, hogy csak magukra számíthatnak: nem bazírozhatnak arra, hogy majd nekik jó irányba pattan a labda, vagy hogy majd befújja a bíró a kétes tizit. Túl rizikós lenne ugyanis – szemben egy élcsapattal, ahol nem egyszer annyi a taktika, hogy majd beakad egy lövés a huszonötből, vagy majd kapunk egy értékes szabadot, ha már 70%-ban az ő támadóharmadukban pattog a labda.

A végére hagytam egy kardinális kérdést: José Mourinhot magát. Pontosabban azt, hogy ő melyik, vagy legalábbis melyik felé tendál? Első körben visszautalnék egy nemrég publikált posztra, ami megmutatta, milyen komplex személyiség is a portugál (még azon túl is, hogy az összes személyiségtipológiára elmondható, hogy sarkítás nélkül senki sem kategorizálható általuk).

Mert nem egy olyan nyilatkozatot (vagy tágabban: megnyilvánulást) láttunk már Josétól, ami maga a megtestesült külső kontroll. Például kevés edző emleget – pláne ennyiszer –összeesküvést a szövetség részéről, s áll neki pontokban mérni csapatát sújtó bírói ítéleteket. Külső szemlélő számára ez alapvetően antipatikus: hiszti, szurkálódás, vádaskodás, bűnbakképzés, önfelmentés. Hiszen egy gentleman fejet hajt, gratulál, s behúzott farokkal előgyeleg. Mourinhonál e viselkedés büszkeségéből ered. Mindig győzni akar, s nem bírja elviselni, ha ez nem jön össze – pláne, ha egy váratlanul éri. Ilyenkor mindent megtesz, hogy megtalálja a számításait keresztbe húzó külső körülményeket, amiket – hol kicsinyesen, hol jogosan – mindig megtalál egy elmaradt büntetőben, egy jogtalan kiállításban, vagy a meccsidőpontok igazságtalanságában.

Ugyanakkor az utóbbi hetekben a befelé összpontosító Mourinhot látjuk. Azt, aki csak és kizárólag a saját csapatára koncentrál. Aki minden meccs után kihangsúlyozza, hány pont kell a bajnoki címhez. Nincs köntörfalazás, nincs feltételes mód, nincs arsenalozás, csak kőkemény matematika. Ez pedig nyilvánvaló üzenet a csapat felé is: saját kezünkben a sorsunk, véghez kell vinni, be kell végezni a feladatot. És biztos vagyok abban, hogy amikor megnyerjük a bajnokságot, akkor José a beérett kemény munkáról és a megingathatatlan önbizalomról előbb és hangsúlyosabban beszél majd, mint a riválisaink érthetetlen szerencsétlenkedéseiről vagy a játékvezetői műhibák hosszú távú kiegyenlítődéséről.

Belső kontroll
Belső kontroll

José Mourinho okos és intelligens ember, kellő és alapos önismerettel. Minden bizonnyal pontosan tisztában van saját értékeivel, készségeivel, képességeivel, erényeivel, hibáival – s ezek elemzésével, illetve szintetizálásával alkotja meg filozófiáját, jelöli ki céljait, építi fel taktikáját, készíti elő mondókáját. Nem véletlenül ő napjaink egyik legsikeresebb, ugyanakkor legszórakoztatóbb és legszínesebb futballedzője egy személyben. Továbbra is Blue Is The Colour!