Fogynak a szalmaszálak

1104 chelsea-kijev1Sorsdöntő meccs következik. Bármilyen furcsa, ezt meg kell becsülni, tekintve, hogy az arsenalosodás jegyében közel állunk ahhoz, hogy rövid időn belül lenullázzuk az esélyeinket minden sorozatban. Most ugyanis megint ott tartunk, hogy van egy négymeccses nyeretlenségi szériánk, ami egyébként Kijevben indult, és ha nem vetünk véget neki ma – épp ellenük –, az újabb történelmi mélységekbe taszíthatja a díszes galerit. Részletek alább.

A csapatból sajnos még mindig hiányzik az egység, a győztes mentalitás és a vállalkozó kedv is, márpedig ezek hiányában nem lehet érdemi előrelépésben reménykedni. Elől a komoly gólhelyzetek csekély száma, hátul pedig az érthetetlen egyéni hibák konstans megléte gátolja a meccsek behúzását, de nem segíti a felkapaszkodást a sárga lapok rendre minket sújtó relativitása sem. Sajnos a legtöbb mankót (hazai pálya ereje, jó egyéni teljesítmények, szerencse) már kirúgta alólunk az élet vagy épp mi magunk, így egyre kevésbé van miből meríteni. Mindenki leszegett fejjel jár, napról napra buknak ki a sajtóból a bornírt konteók és pletykák, minden gyanús, ami meg nem, az meg azért (hisz Virág elvtárs is megmondta).

Ha van mérgező közeg, akkor ez az. Mi, mezei drukkerek innen a távolból nem tudjuk, mik zajlanak a színfalak mögött. Tényleg ultimátumot kapott José? Ha igen, hány meccseset? Mit jelentenek a sejtelmes megjegyzései? Elárulták? Szabotálják? Frakciókra szakadt az öltöző? Miért csak valós tudásuk egytizedét nyújtják meccsről meccsre a tavalyi húzóemberek? Miért nincs érdemi előrelépés hónapok óta? Mi kéne ahhoz, hogy magunk mögött hagyjuk végre ezt a tébolyt?

Vajon mit tud/képes még tenni a csapatért?
Vajon mit tud/képes még tenni a csapatért?

Az utolsó kérdést talán még én is meg tudom válaszolni: nyugalom és eredmények. Persze ördögi körben vagyunk, hiszen „Hiába keresel, nyugalmat nem találsz”, így ebben a vádaskodó, kárörvendő, izgága közegben kéne két-három meccset hozni, hogy végre csak a futballra tudjon mindenki koncentrálni, de az meg rohadt nehéz úgy, hogy az ember energiáinak jó részét más viszi el.

A ligakupából kiestünk (hosszútávon ez persze nem biztos, hogy baj), a bajnokságban pedig tíz pontra vagyunk a negyedik helytől (ami nem menthetetlenül sok, de lassan jól jönne pár forduló, amikor ez kivételesen apad és nem nő). Túl jól a Bajnokok Ligájában sem állunk – tekintve, hogy mindkét valamire való riválisunk előttünk fordult a visszavágókra –, de itt azért még bőven menedzselhető a helyzet. Kezdjük ott, hogy a két kemény túrán túl vagyunk már (más kérdés, hogy csekély egy pontot hozott a két trip) és ha holnap verjük a Kijevet, akkor egyrészt visszatérünk a továbbjutó helyek egyikére, másrészt a két pont távolságra taszított ukránok ellen az egymás ellenink is jobb lesz. Az ötödik fordulóban aztán izraeli páholyból figyelhetnénk, ahogy a két riválisunk egymást marja Portóban. Persze a formánk és a lassan számolatlan hazai vereségünk miatt inkább legrosszabb forgatókönyvekkel kell számolnunk. Eszerint ha kikapunk este, akkor lényegében kiírjuk magunkat a tavaszi folytatásból.

Épp ezért kell észnél lenni, hiszen a Dinamo okos kontracsapat, ráadásul Londonban nem nekik lesz sürgős. A pontosztozkodással megmaradna az ukrán csapat egypontos előnye, ami többet érne négy forduló után, mint ért az odavágó előtt, pláne ha „gólos” az x, hisz akkor még a végelszámolásnál pontazonosság esetén döntő egymás elleni eredmény is őket segítené. Nem segíti az önbizalom növelését, hogy a Bridge-en már ketten (Southampton, Liverpool) is hátrányból fordítva gázoltak le minket – vagyis az előny megszerzése idén közel sem garancia annak megtartására. A lényeg, hogy még hátrányba se toljuk be a szélső hátvéd – Falcao cserét, hadd ne kelljen eret vágnom! Persze botladozás ide, mélypont oda, ha két meccs alapján nem tudjuk bebizonyítani, hogy jobbak vagyunk a Kijevnél, akkor csak magunkra vethetünk.

Kijevben mi álltunk közelebb a győzelemhez
Kijevben mi álltunk közelebb a győzelemhez

Mint ismeretes, a csoportkört eddig egy alkalommal nem sikerült túlélni. Címvédők voltunk akkor – ez ugye most „szerencsére” nem áll fenn. Viszont akkor is egy ukrán csapat okozta részben a vesztünket: hiába vertük meg a Donyecket a negyedik fordulóban, a rosszabb egymás elleni eredmények miatt (1:2, 3:2) hátrányba kerültünk velük szemben. Most egy bármilyen arányú győzelem elég lenne a Kijev ellen (a továbbjutást persze nem garantálná még, de nagyban előrevetítené), ami azért barátibb. A 2012-es kiesés (pontosabban annak borítékolható mivolta) Di Matteo állásába került – vélhetően Mourinho számára is ajtót mutatna Abramovics, ha nem sikerülne továbbjutni.

Ennyi blama után már csak a nagy számok törvénye alapján is kéne végre jönnie a lépésnek. Egy győzelemből – tudom, többször hittük már ezt idén – erőt, hitet és önbizalmat meríthetne a csapat, ami nem utolsósorban a hullámveréseket is csitíthatná. A vereség nyilván ellenkező előjel és duplázott erejű hatásmechanizmus, de erre még ne gondoljunk. Továbbra is Blue Is The Colour!