Kellemes csalódás

BallA tegnap estét egy éber kómában töltöttem, nem igazán tudva, mi történt velem, de bármi is volt, egészségügyileg taccsra vágott. A mérkőzést úgy, ahogy, de volt erőm nézni, viszont hála a rejtélyes nem-sportcsatorna számomra és a kábelszolgáltatóm számára létezhetetlen közvetítésének, streamen.

Ami persze alapjában véve nem gond, csak így nem tudtam mellette veletek lenni itt. Ma viszont még fingani sem volt időm munka, és egyéb privát mókák mellett, szóval a kommentok átfutása is a poszt utánra marad.

Node, ami a lényeg, a tegnap estém egyetlen kellemes vonása a nyilvánvaló szarul létemben az a meccs volt, nagyjából minden vonásával együtt. Mert, bár a Pool meccs már így bepótolatlanul marad, akármelyik korábbi megmozdulásunkat tekintem viszonyítási alapnak, a tegnap este túlszárnyalta szerintem a legtöbbünk várakozásait.

Életkép az edzésről: az a fránya rossz kedv és edzőbuktatási hangulat... bár, arra azért kíváncsi lennék, mit csinálnak. Ha nem vigyorogna a fél banda, azt hinném, Abra tart eligazítást, egy kalasnyikovval a vállán.. kikaptok, sortűz.
Életkép az edzésről: az a fránya rossz kedv és edzőbuktatási hangulat… bár, arra azért kíváncsi lennék, mit csinálnak. Ha nem vigyorogna a fél banda, azt hinném, Abra tart eligazítást, egy kalasnyikovval a vállán.. kikaptok, sortűz.

Zsocával beszéltem a napokban, mikor nemkevés idő után volt véletlen 3 szabad percünk szót váltani a Chelsearől, hogy mostani szemmel elnézve a szezonunkat, José (és a döntnökök) ha valahol hibáztak, hát az a hosszú és felügyelet nélküli nyári szünet volt. Mert alapjában véve nem a döntés okozta a gondot, hanem, hogy az elvileg profi játékosaink azért öléggé eleresztették magukat a nyáron. A legfeltűnőbb – értem ezalatt, hogy szemmel látható – az Costa és Hazard volt, ebből előbbi később aztán egy önismereti nyilvános kurzus keretében önvallomást is tett, de bizonyára a többiek is kiélvezték a nyarat. Talán egyedül itt számolta el magát a board. Mert én hiszem, hogy a cél a hosszú pihenő volt, illetve, hogy az előző szezonnal ellentétben – amikor az első számú célkitűzés a bajnokság volt – ne a szezon elejére pörögjön a csapat 100%-on, és merüljön le újévre, hogy aztán taktikát kelljen váltani, hogy behúzzuk a végén a PL-t, és ne készüljünk el az erőnkkel az utolsó fordulókra, hanem most a BL a cél, és a csapat a csoportkör végére, a kieséses szakaszra érje el az üzemi hőfokot.

Elszámítani ott számították el magukat, hogy úgy gondolták, a bajnokságban ellavírozunk a hetven-nyolcvan százalékunkkal, oszt jónapot. Hát lavírozni lavírozgatunk, én nem mondom, csak a tabella rossz felében, és hát a bajnokok közt is elértük, hogy ki-ki meccset kelljen vívni szerda este. Persze José tompítani akarta az élét a dolognak, amennyiben mégsem jönne össze a győzelem, akkor legyen mivel takarózni, hogy hát ez nem volt egy muszáj-győzni meccs, csak egy muszáj-nem-kikapni, azért látszott rajta, hogy még 2-1-nél is igencsak markolta a majrévasat a zsebében, és a tüdő alsó rétegeiből a felszabaduló huh csak az utolsó, hármas sípszó után tört fel.

Huuuuuuuuuuuuuuhhhh
Huuuuuuuuuuuuuuhhhh

Pedigpedig. 1 apró, kicsike, ámde igen lényeges vonást leszámítva lényegében hibátlan meccset hoztunk le. Taktikailag JM arra építette fel a meccset, hogy nem szabad kikapni, ezért is kezdett a két, védekezésre sokkal alkalmasabb brazil a két szélen (Will és Oscar), ha pedig ég a ház, akkor jöhet helyükre a támadó sorcsere, Ázárral és Pedroval – ahogy jött is, majdnem ebben a felállásban (Oscart figyeltétek, mit tett le a védekezésben? Na ez az, amit Hazard nem tud még megálmodni sem). Emellett Ápinak és Rahmannak is meg lett mondva jól, hogy a felezőt átlépni csak indokolt esetben lehet, de előtte tessék benyújtani a kérvényt 3 példányban az oldalvonalnál.

Ami viszont már az elején szembeötlő volt, az, hogy a Chelsea harapott. 10 perc után úgy tűnt, hogy végre egy olyan Chelsea futott ki a ződ kockába, amelyik rommá veri a Kijevi vendégeket; jól, támadólag, agresszíven játszott, ráadásul ellenfelünk egyik erőssége, Vida is úgy tűnt, kisebb sérüléssel játszik – Rebrov arcára gyorsan kiült a kifejezés, hogy az egy dolog, hogy lefostam a bokám, de itt még szharrá is vernek bennünket.

Érezték ezt az ukránok a pályán is, ezért igyekeztek kisebb faltokkal elejét venni a Chelsea további fickándozásának. Egy ütemmel lejjebb is ült a mérkőzés, de a Chelsea továbbra is komfortosan mozgott a pályán, egyszerűbben szólva, a Chelsea úgy játszott, ahogy a Chelseanek kell(ene). És bár még 20 perc múltán is 0-0 állt a kijelzőn, jó volt látni ezt a küzdést, akaratot, azt, hogy mentünk előre, egyáltalában azt, amit oly sokan hiányoltunk már hónapok óta, még azzal együtt is, hogy addigra Ramires már harmadjára cselezte le önmagát.

Aztán még a vendégek legjobbja, Jarmolenko is meghúzódott a nagy, londoni, trópusi melegben – hiába, nincs ehhez szokva a szittya ukrán -, de aztán adtak neki az otthonról hozott flakonos hidegből, és máris jobban lett.

A vezetőnk
A vezetőnk

Ami aztán nekünk még mindig nem ment, pedig nagyon érett már, ment az ukránoknak – Dragovics olyan művészien vágta be Sovkovszkijnak fejjel, hogy azt akármilyen támadó megirigyelné. Sajnos egyelőre a mieink is csak irigylik, mert hiába voltak remek helyzeteink, és tényleg, de a gól csak nem jött.

A közönséget ez mondjuk spec nem érdekelte, ők éltették a Chelseat, egy kicsit, meg aztán szétZsauzéMaurinnyouzták a meccset, a portugál meg nem győzött szolidan királynőzni jobbra meg balra.

A mérkőzést egyébként már a gól után is lezárhattuk volna gyorsan, ha elöl kicsit élesebbek vagyunk, mert az utolsó negyedben is ott volt simán 2-3 olyan helyzet, aminél már csak egy nagyon pici hiányzott a gólhoz. Az egész azért fájó, mert ezt leszámítva tényleg remekül működött a csapat Begovicstól, akinek védenie sem kellett, de így is remekül élt együtt a játékkal, a negyvenedik perc környékén Ápit egy remek sprinttel mentette ki egy buta labdavesztésből, szóval Begótól egészen Costáig, tehát tényleg működött a letámadás, a labdaszerzés, külön öröm, hogy a ‘recovery’, azaz labdavesztés utáni visszaszerzés is, a támadások, gólhelyzetek kialakítása… csak a gól, az nem akart jönni. Ettől eltekintve viszont tényleg nehéz olyan elemet kiemelni, amiben hiba lett volna. Jobban belegondolva, olyan időszakot is nehéz előidézni, mikor huzamosabb ideig a vendégeknél volt a labda.

S miközben Courtois egykedvűen instagrammolt a telefonján a feltűnően jókedvű Emenalo mögött, lecsorgott az első félidő, aminek a végén Costa még inkább akart adni egy patront Josénak, hogy lehessen lövöldözni megint a bírói kar felé, hogy nem kapunk büntetőket – talán jobban jártunk volna, ha legalább ellövi, de legalábbis kevésbé akar elesni, mint gólt lőni.

Fordulás után közvetlenül még nem sokat változott a játék, az pedig, ahogy a második félidő elején egy hátsó szerelésből végigvittünk egy támadást, mégha a végén egy bedobás is lett csak belőle, igazán tanári volt. Zoumára meg már szavak sincsenek, földön úgy szerel, mint anno Carvalho tette, olyan, mint egy assassin, utolér, majd hátulról, jéghideg nyugalommal és egyszerűséggel szerel.

A Kijev aztán látva, hogy fogy az idő, elkezdte tördelni a játékot, mi pedig cserébe egy picit beengedtük őket a meccsbe – így aztán végre Begovicsnak is akadt némi védeni valója. De kivételesen – vagy inkább úgy mondom, hogy a korábbiaktól eltérően ez nem jelentette azt, hogy kiszálltunk a meccsből – Begó védése után 1 perccel már ismét mi duplázhattuk volna meg az előnyünket, de valahogy még ez is mellé tudott csurogni. Pedig ez is az a fajta helyzet volt, amit egyszerűbb berúgni, mint kihagyni, de Zouma lábáról két méterről valahogy nem a kapuba, hanem a kapu mellé folyományodott a labda. Szerencsétlen José olyan fejet vágott az oldalvonalnál, mint akinek feldugtak egy kifacsart citromot.

Viszont azért összességében tényleg látszott, hogy elkezdett spórolni az erejével a Chelsea, persze nem is feltétlen lehet tartani azt az iramot 90 percig, amit az első felesben diktált, de visszább állt, mélyebben presszingelt, mint korábban. Még ez sem feltétlenül jelentette azt, hogy a Kijev esélyei megnőttek volna az egyenlítésre, mert egyelőre jól zárt a védelem, viszont látványosan többet volt a labda a fehéreknél, akiknek így azért némileg több esélyük volt konbinatórikázni. Így előttünk cserébe több lehetőség adódott a kontrákra, amit szépen végig is vittünk, de egyszerűen ott is hiányzott az utolsó lépés, nem tudtuk mattolni a Sovkovszkijt. A 65., majd a 66. percben is újból növelhettük volna az előnyt, de nem, mi inkább nem.

Mikor aztán eljöve az a pillanat, ami eljön minden olyan meccsen, amit nem tud lezárni az a fél, aki tesz érte – a bosszú, mert ilyenkor esik be a semmiből az egyenlítés. Ez pedig a szezonban felettéb jellemző vonása is a Chelseanek – na sajnos nem az, hogy dominálja a meccseket, aztán beesik a gól, hanem hogy ha véletlen vezet is, akkor is kizárt, hogy megússza kapott nélkül. Pedig most is kb semmi jel nem utalt arra, hogy itt a Kijev egyenlíthetne, de elég egy pillanatra a lankadó figyelem, vagy fegyelem, és kész. Dragovics másodjára is betalált ugyanabba a kapuba, csak mivel közben térfélcsere is volt, így kialakította lényegében egyedül az 1-1-et.

A gól egyébként egy csúnya, megint össznépi védelmi szeppuku: Matics és Terry valami nagyon buta módon váltott embert, Matics aztán ráadásul kifejeltete Begivocs kezéből a labdát, ami így Dragovics elé került, akit eredetileg Terry őrzött, amíg át nem váltott Garmashra, a szöszi cserébe abszolúte őrizetlenül maradt, így arra is maradt ideje, hogy míg Begó épp a kapuba igyekszik vissza, átvegye szépen a labdát, igazítson rajta, majd hat méterről a kapuba zúdítsa.

A botrányos első fordulós meccsét leszámítva a szezon húzóembere
A botrányos első fordulós meccsét leszámítva a szezon húzóembere

Az, hogy innentől még tényleg meg akartuk nyerni a meccset, jól mutatja, hogy egyből jött a kettős csere, és lehet, hogy tényleg ennyi lelki plusz kellett egy ilyen frusztráló helyzetben, mint a végig dominált meccsen a bepottyanó potya, hogy a csapat tovább harcoljon. Ázárt öklelte fel lényegében a gól utáni első előrekerülésünk után a fehérek védelme, a labda mögé pedig Willian állt, aki talán a szezonbeli eddigi legfontosabb gólját pakolta be. José gólöröme egyébként minden pénzt megér, nincs még egy levegőbe emelt ököl sem, hanem Hollandnak magyaráz, majdnem háttal a pályának… zseniál. A stadion pedig felrobbant, úgy, ahogy kell.

Ott repüüül
Ott repüüül

A csapat még megnyomta a végét, mindenki odatette magát, Ramires még Zoumát is leszerelte (priceless), simán benne volt még 1-2 gólunk a meccsben, ami ezzel kb úgy 15, de hát kit zavar már, hiszen nyertünk, és fontos mérkőzésen nyertünk, talán sorsdöntő csatát hoztunk végre győztesre. Valami hasonlóan jó játékot hoztunk már a Stoke ellen is, bár ott végül kiestünk, itt, most viszont végre bejött, kb minden bejött, Josénak pedig megadta a stadion, ami szerintem mindennél jobban melengette az ősz portugálunk szívét: a standing ovationt.

MourinhoMég az utolsó pillanatra is maradt annyi, hogy Ázár is elmondhassa, igazán benne is ragadt gól nem is egy, de legalább egy assziszt, ha nem akar mindenáron oldalhálót lőni. Aztán, miután a szezon tán legjobbjának, Wilinek is megadtuk, ami kijárt neki, le is telt a meccs.

Azért kivételesen édes a győzelem, mert ennél a Kijevnél sokkal jelentéktelenebb, sokkal gyengébb ellenfeleket is képtelenek voltunk már legyőzni a szezon során. Tényleg nem sok hiányérzet lehet bennünk, szurkolókban, és max annyit mondhatunk el itt a végén, hogy akkor mostmár legyen ez a sztenderd a szezon hátralévő részére, mert ismét láttuk, hogy tud küzdeni ez a csapat a végéig, ha kell, ha akar, és jó lenne végre felállni, és ha tudja ezt a csapat, akkor nem beérni kevesebbel, hanem most már odatenni magunkat, mint a picsa, és nem állni le egy percig sem. Egyelőre viszont, ennyi a lényeg:

chelsea-group-g-table_3372968