Rossz vér

the-end-to-be-continuedMegfojt az utca, a tér… szurkolnod nincs öcsi miért; vered a fejed a falbaaa, hogy került a Chelsea ekkora szarba…

Írtam már nektek egy posztot, de aztán kikukáztam az egészet. Több oka volt, próbáltam arra fogni, hogy milyen a közhangulat, mert valójában egy nagyjából tribute Ranieri posztot sikerült összehozni, és őszintén szólva meg is érdemelnék a kreditet, mert az, hogy a 15/16-os PL szezon bajnokai lettek, akárhonnan nézve is csoda.

Mégis, rájöttem, hogy saját letargiám, feszengésem, frusztrációm miatt, ami nem annyira a csapat, mint amennyire személyes dolgoknak köszönhető, a csapatot szidni már nem akartam, épp elég a negatív felhang a kommentmezőben, de a nagy Ranieri-Leicester dicsőítés mégsem a mi dolgunk. Nyálazzák őket elegen, joggal, de ha szívre a kéz, akkor azért főleg azt mondhatjuk el, hogy a bajnoki címük egy nagy, közös népszimpátia inkább, mint hőstett (persze az is). Vitathatatlanul a kezükre játszott, hogy ahogyan telt az idő, és pörgött a szezon, a PL nagyjai pedig hasítva egymást múlták alul, a Leicester szimpatizánsainak száma napról napra hatványozódott, és nagyjából mire 10 kör volt vissza, már a nagy csapatok is azért kezdtek szorítani, hogy ha már “mi” ilyen szarok vagyunk, akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is, és ne rivális nyerjen – nyerjen egy noname, egy bárki, egy akárki, egy, akire nem vagyunk irigyek, akitől nem sajnáljuk; ez az erőteljes közösségi akarat is emelte a Leicester sikerességének erejét. Nincs erre jobb példa annál, mint amit mi tettünk az utolsó fordulókra megmaradt egyetlen rivális, a Spurs ellen. Hazard maga nyilatkozta le, hogy nem akarja/akarjuk, hogy a Spurs bajnok legyen, majd annak rendje és módja szerint, ki is rúgta a ficakot, azzal meg a Spurst a PL székből.

Ritkán is fordul elő, ami az utolsó fordulóban a Stamfordon: a tavalyi bajnok az új bajnokkal csapott össze, és saját szurkolóinál talán csak az újdonsült bajnok szurkerei éltették jobban a hazaiakat. Szürreális.

Volt a meccsnek azért egy másik üzenete is
Volt a meccsnek azért egy másik üzenete is

A meccs, ahogyan a Chelsea meccsei az utolsó 10 fordulóra teljességgel lényegtelen volt, a legfontosabb momentum, hogy az ex-bajnok sorfalat állhatott az új bajnoknak, meg egy kicsit megünnepelhette ex-edzőjét, aki a Chelseavel nem, a Leicesterrel viszont odaért.

Leicester_wall

Ezzel végre véget ért a vesszőfutásunk, a szezonra legalábbis mindenképp – és egyemberként sóhajt fel szerintem minden valamire való Chelsea drukker: ugye végleg, ugye? Hiddink fénye, csakúgy, mint az azóta eltelt időben, a Chelsea második regnálása alatt is megkopott, annak viszont, hogy a Chelsea trófea nélküli, mindenképpen csalódás, épphogy felsőházas végzést tud csak letenni az asztalra, éppúgy része van, mint a lapátra tett Mourinhonak, és a még mindig kerettag össz-Chelsea játéksoknak.

1 éve még bennünket ünnepelt a PL, no persze nem annyira, mint a Leicestert most, de mi legalábbis magunkat biztosan, aztán 1 naptári év elég volt ahhoz, hogy a szurkolóink fele a szeppuku gondolatával keljen és feküdjön nap, mint nap. A Chelsea ledobta a papucsot, aztán befordult a Gangeszbe, és nem kevés szurkoló követte ebben a remek folyamatban. Ahonnan indultunk, ott kővel, téglával és arannyal volt kikövezve az út, most pedig nincs más, csak füst és hamu, szürkeség és köd.

Állandó vitát képez a világ kocsmái táján, hogy ki is az igaz(i) szurkoló. Aki mindig, minden körülmények közt képes megtalálni a jót, buzdítani a sajátjait, avagy, aki együtt él a csapattal, megéli a lentet és a fentet, örül, ha kell, dühös, ha oka van rá, tombol és kritizál, örömünnepet tart vagy kardjába dől. A hungaro-Chelsea szurkoló viszont semmiképp sem az első kategória, így nem nagyon van miről beszélni. Nem mondom, hogy a Chelsea szurkoló a Chelsea legnagyobb kritikusa, de a köztünk elterjedő hangulat is remekül mutatja, a mi közösségünk nem az a mindenbe beleszarni tudó fajta, nem vagyunk tele Pató Pálokkal, mi nem érünk rá, arra még, nekünk most kell, ha nem most, akkor azonnal, de lehetőleg legkésőbb máris. Kirúgunk, berúgunk, felkelünk, lefekszünk, berúgunk megint. Akármilyen meglepő mégicsak ezek a legszebb éveink, és talán nem is ártott már, hogy 10-12 év után végre kapjon az egész garnitúra, csapatostól, vezetésestől, szurkolóstól egy kiábrándító pofont.

Ismét kicsit szívre a kéz, valljuk be bátran, a szezon izgalmai eléggé laposra vertek bennünket, de azért volt bennünk is egy jó adag akarat, hogy bezombiálódjunk. Akarom mondani megzombuljunk. Ahogyan a csapat dobta el magától sorra a lehetőségeit – hát úgy nagyjából ugye a bármire – úgy dobtuk el magunkról egy kicsit mi is a csapatot, és szidtunk, akit értünk, akit épp reálisan hibásnak véltünk. Nem volt épp egy szláv karnevál, amit láttunk, de bőven hozzátettük még a magunkét is a nihilhez. Bevallom őszintén, valahol szégyellem magam ezért.

A Chelsea szezonja vagyok. Hate it or love it. Fény vagyok. Végtelen vagyok. Időtlen vagyok. Nem vagyok tökéletes, nem vagyok harmonikus, nem vagyok egységes. Most sötét vagyok. Fájok, bántok, rémisztek. Elmúlok, aztán újjászületek. Lehetőség vagyok. Feltétel nélküli vagyok. Remény vagyok. Holnap vagyok. Büszke vagyok.

Megvan a privilégiumunk az újjászületésre. Keep the blue flag flyin’ high… És tartsd szárazon a puskaport.