Segít, ha baj van

Pusztán a cím alapján ez a poszt szólhatna akár a kiscserkészekről, Zorróról vagy bármely random szuperhősről. Mégsem így lesz. Arról a segítségről lesz szó, ami gólok formájában érkezik-érkezett, méghozzá a hátvédektől. Már az sem kevés, amit stabilitás címszóval a posztjukon tesznek a csapatért – pláne idén –, hát még amikor az ellenfél kapuja előtt is tőlük jön az a bizonyos plusz! Áttekintés alább.

Úgy gondolom, nem közhely, hogy minden komolyabb eredményhez csapatmunka szükséges. Ahhoz, hogy bármit elérjen egy gárda, éppúgy szükség van a kapusra és a jobbhátvédre, mint a legnagyobb sztárra, vagy arra, aki a mindent eldöntő gólt szerzi. Nálunk ez halmozottan igaz, hiszen az unalomig ismert gálakezdőn túl ugyan nem sokan szagoltak hozzá a szezonunkhoz, de akik rendszeresen játszanak, mind hozzáteszik a magukét.

Ki lehetne itt emelni, hogy meccsenként hány bravúrt mutat be Courtois, hány labdát szerez Kanté, vagy hány beadást tisztáz David Luiz – hisz ezek elengedhetetlen elemei a győzelmeknek –, de most maradjunk csak a góloknál. Miközben Diego Costa (remélhetőleg) még nem tett le a gólkirályi címről, s Hazard minden igyekezetével a feledés homályába veszejti a majd’ teljes tavalyi szezonját, jönnek a gólok azoktól is, akik munkaköri leírásában inkább a védekező feladatok minél hatékonyabb teljesítése szerepel nagy hangsúllyal.

A legutóbbi: dülledő erek és felszabaduló érzelmek

Két embert emelnék ki: Gary Cahillt és Marcos Alonsot. Szép csendben mindketten négy gólnál járnak már a bajnokságban, ami azért nagy szó, mert ennél többnél csupán McAuley (6) tart védő létére, de a duónkkal azonos számú találatig is csak van Aanholt, Coleman és Mawson jutott a liga védői közül. Látható tehát, hogy kilóra is szép ez a termés, nem is szólva a hasznosságról. Cahill a másodikat szerezte a négyből a MU ellen, ő juttatott minket vezetéshez a Stoke ellen, bebiztosította a győzelmet a Hull ellen, de a legfontosabb a szombati, Stoke otthonában szerzett kései találata volt. A csapatkapitányi szalagot már a válogatottban is kiérdemlő védőnk ráadásul a bajnoki termését megtoldotta kettővel a ligakupában is (a leicesteri fejese visszahozott minket a meccsbe, a West Ham elleni viszont csak szépségtapasz volt). Marcos Alonso az Everton elleni 5:0 alkalmával köszönt be először (a második volt az ő gólja), volt egy emlékezetes duplája Leicesterben, legutóbbi találata pedig vezetést ért az Arsenal ellen.

Az újkori történelmünk első bajnoki aranyérménél a védők jóformán kizárólagos dolga volt a kapu őrzése (azóta is megközelíthetetlen rekord a mindössze 15 kapott gól), Terry három, Gallas kettő és Carvalho egy találatig azért így is eljutott. Huszonhatosunk a Charlton otthonában duplázott, a Highburyben pedig ő egyenlített először; a francia a West Brom és a Fulham elleni 4:1-es győzelmek során szerezte góljait, Ricky pedig a norwichi csörtét zárta rövidre. Egyik sem csal különösebben könnyet az ember szemébe a szépségtől vagy a fontosságtól, de azért persze jó, hogy voltak. Terry amúgy a BL-ben brillírozott, hiszen a csoportkör első három meccsén egyaránt beköszönt, no és persze ott volt az a Barcelona elleni találat, ami továbbjutást ért azon a bizonyos 4:2-es klasszikuson. Nem mellékes az sem, hogy a Birmingham elleni FA kupa meccsen Huth és Kapitányunk találatai révén lett 2:0 a vége.

A PL leggólerősebb védője itt épp a Highbury népét keseríti

A 2005-2006-os kiírásban az akkor még bőven zenitjén lévő Terry vitte a prímet hét góllal, de Gallas is összehozott egy ötöst, kettejük mellett Ricardo Carvalho hárma nem is tűnik annyira erősnek. Az első komoly kisegítés mégsem tőlük, hanem Del Hornotól érkezett: egykori balhátvédünk a WHL-en juttatta vezetéshez a Chelsea-t egy végül 2:0-ra megnyert meccsen. Terry december elején lendült akcióba, amikor is előbb a Middlesbrough, majd a Wigan elleni meccseken szerezte ő az egyetlen gólt – de az április eleji boltoni találat is nagyon kellett az első félidő végén. Az akkor még nagyon is jó arcnak számító Gallas a tavaszi rangadókra tartogatta a legértékesebb patronokat, gondolok itt a vezető góljára a Liverpool ellen, majd a Tottenham elleni hosszabbításban lőtt, katartikus három pontot érő parádés bombájára, végül a MU elleni bajnokavatóra, ahol már az 5. percben beköszönt.

A 2009-2010-es bajnoki címünk gólrekorddal (103) lett meg, úgyhogy ezúttal nem volt úgy ráutalva a csapat a hátvédek találataira. Ashley Cole azért egyéni legjobbját hozva eljutott négyig, Terrytől három, Ivanovicstól, Alextől és Ferreiratól pedig egy-egy ment a közösbe. Néhány életmentő azért volt köztük, a MU-t például Kapitányunk fejesével vertük 1:0-ra, de Burnleyben is ő szerezte a győztes gólt a hajrában.

A (reméljük már nem sokáig) legutóbbi bajnoki szezonunkban John Terry és Braniszlav Ivanovics volt a két gólfelelős hátvédünk. Kapitányunk csak a szezon közepén kezdett el az ellenfél kapuja előtt aktívkodni, de akkor gyors egymásutánjában két megnyert meccsen is ő szerzett vezetést (Stoke idegenben, West Ham otthon). A Spurs elleni kései találata csak szépségtapasz volt az 5:3-as retteneten, de április végén az ő góljával fordítottunk Leicesterben, két héttel később pedig – már avatott bajnokként – juttatta előnyhöz csapatát a Pool ellen. Ha ez nem lenne elég, jött még három Terrytől a kupákban is, az egyik ráadásul vezetést ért a Tottenham ellen a ligakupa fináléjában. Kedvenc szerbünk négyig jutott, de ezek fontossága szintén kiemelendő: a nyitófordulós, Burnley elleni „csak” bebiztosította a győzelmet, de két fordulóval később az Everton elleni gólfiesztán a 3. percben már kettővel mentünk neki hála. Egy hosszabb szünet után februárban három pontot ért a találata a Villa Parkban, legvégül ismét a Burnleyt keserítette, de az csak egy pontot ért. A teljességhez hozzátartozik a két találata a kupákban: a BL nyolcaddöntőjében ő szerzett vezetést a párizsi odavágón, a ligakupában pedig döntőt ért a Pool elleni találata.

Az egy nagyon értékes bal láb volt

Persze nem csak a bajnoki címek során jöttek jól a gólok a hátvédjeinktől. Ki ne emlékezne például Ivanovics Napolinak lőtt bombájára, vagy a Benfica elleni EL-győzelmet érő fejesére? És az a gól megvan, amit David Luiz vert a Manchester Unitednek? Hogy is feledhetnénk Terry Barca-kiejtő találatát 2005-ből, esetleg a tavalyi, Everton elleni egyenlítést a hosszabbítás hosszabbításában? Vagy ha még visszább megyünk az időben, ott van Desailly egyenlítő találata a 2003-as Liverpool elleni hatpontos mérkőzésről. De ezek csak a legemlékezetesebbek, mondhatni a jéghegy csúcsai, hiszen a védőktől sok olyan segítség érkezett mindig is, amiket hamar vagy könnyen elfelejtünk. Pedig hát… Továbbra is Blue Is The Colour!